NMFT/Hung.Ért. tartalomjegyzék/summary

Vissza a tartalomjegyzékhez
Hungarológiai Értesítő
Címlap

Könyvismertetések
Magyar irodalomtörténet
1989

Alföldy Jenõ: Rend a homályban. Kalandozások a mai magyar lírában.

Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 358 l.

Két évtizede folytatott verskritikusi munkásságának elõzõ két tanulmánykötetébõl (Élménybeszámoló, 1983; Visszhang, 1986) kimaradt vagy azóta keletkezett tanulmányait, esszéit, hosszabb kritikáit gyûjti egybe a szerzõ.

Kritikái megírásakor a vers iránti tisztelet, rokonszenv és kíváncsiság vezette, vonzza a sokféleség, a jó minõség, izgatja a új formák teremtésének folyamata. Munkásságának kulcsszavai lehetnek a kedvcsinálás, ismeretátadás, élménymegosztás, értékmegõrzés, egyéni véleményalkotás.

Költészetünk és fogadtatása a hetvenes-nyolcvanas években címû hosszabb írása az igen gazdag verstermésbõl az általa elismerésre, megõrzésre érdemes értékeket emeli ki. A legjobb teljesítmények mellett olykor a kritikusi szigor hiánya következtében kevésbé jelentõs, ám valamilyen szempontból jellegzetes mûveket is szívesen bemutat. Választásait meggyõzõen indokolja, de többször vitára is alkalmat nyújt. Az értékelés válságáról, értékválságról szóló, 1987-ben született írását érdemes szembesíteni más kritikusok véleményével, s hogy ez többször meg is történt, azt bizonyítja, hogy ekkoriban kritikánk a késõbbi éveknél mozgalmasabb és sokszínûbb volt.

A hosszabb, összegezõ írások után konkrét, alapos elemzések következnek Illyés Gyula, Vas István, Kálnoky László, Csorba Gyõzõ, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Rába György, Garai Gábor, Orbán Ottó egy-egy jelentõs kötetérõl.

Egy figyelemkeltõ cikluscím (Az iskolamesternek semmi köze hozzá) alatt számos más, fiatalabb kortárs költõ mûveit mutatja be, portrévázlatot ír Oravecz Imrérõl, jellegzetességeket rögzít a 70-es, 80-as évek pályakezdõinek vagy többedik kötetes költõinek életérzésérõl, formai megoldásairól, olykor hibáiról is.

Elsõsorban megértõ gesztussal fordul valamennyi kötethez, értõ befogadóként invitál a kortárs költészet megismerésére és megszeretésére.

R. Takács Olga





Ács Gedeon: Mihelyt gyertyámat eloltom...

Bostoni jegyzetek 1856-1863. Válogatta, az elõszót írta és jegyzetekkel ellátta Bogáti Péter. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989. 426 l.

A hazai irodalomtörténészek nem szokták kellõ figyelemben részesíteni a naplókat, memoárokat. Egy rossz népszínmûnek nagyobb irodalma van, mint akárhány kitûnõ emlékiratnak. Ács Gedeon nevét az akadémiai irodalomtörténet meg sem említi.

Ez a fiatal református lelkész a szabadságharc emigránsaként Kossuth kíséretében utazott Amerikába és ott is maradt: némi hányódások után Bostonban élt 1862-ig, hazatéréséig. Itt írta monumentális és sok helyt irodalmi értékû, részben naplószerû, részben emlékezés jellegû jegyzeteit (tizennégy kötetben). Kitûnõ tolla eleven képekben örökítette meg a kiutahiai emigránstábornak, Kossuth ünnepélyes New York-i fogadtatásának, majd a megélhetés küzdelmeinek, a számára megszokhatatlan amerikai életnek a jeleneteit, beszámolt olvasmányairól, fölidézte - gyakran néprajzi alaposságú leírásokban - gyermekkora baranyai színterének szokásait. Följegyzéseinek a gyötrõ honvágy ad lírai színezetet.

A bostoni kéziratból a mostani immár a harmadik és a legbõvebb válogatás. (Ha ugyan az elsõt, Ács Tivadarét, számtalan értelemrontó szövegtorzítása miatt egyáltalán számításba vehetjük.) Bogáti Péter jól tájékozott bevezetõt írt a válogatáshoz. Szöveggondozása általában jó, de a latin szavakat nem mindig tudta helyesen kiolvasni. (117. lap: „Additronaliter" - additionaliter helyett; 382. lap: „carmaliter" - carnaliter helyett stb.) A magyarázó jegyzetek sok helyt hiányosak vagy tévesek. (50. lap: „...kevesebb tekintéllyel bír, mint a léckirály a békák nemzetében" - a jegyzet nem mondja meg, hogy a szerzõ egy ezópusi mesére utal, 64. lap: Jellasics egyik katonája „Pan-bognak könyörgött a szorulás végperceiben" - nem a görög mitológia Pán istenérõl van szó, mint a jegyzet állítja, hanem az „Uramisten" szláv nyelvû megfelelõjérõl.)

L. S.


Adj ideákat az idõnek! Kerényi Károly és Gulyás Pál barátságának dokumentumai.

Közzéteszi, az elõszót és a jegyzeteket írta Lisztóczky László. Kráter Kiadó, Budapest, 1989. 124 l.

Az örvendetesen szaporodó dokumentumgyûjtemények sorába illeszkedõ karcsú kis kötet a két világháború közötti magyar mûvelõdés két kiválóságának baráti és eszmetársi kapcsolatait tárja föl. Leveleikbõl képet kapunk a kor humán értelmiségének útkeresésérõl, felelõsségérõl. A kötethez készült elõszó tömören, tárgyszerûen méltatja Kerényi Károly Sziget-mozgalmát, a nemzetközi tudományos életben betöltött szerepét, szellemi törekvéseit, valamint Gulyás Pál rokon törekvéseit, mûveinek közös vonásait a Kerényi-féle eszmeiséggel, s mindkettõjük emberi helytállását, kivételes jellemét is plasztikusan állítja az utókor elé. Az 1938 és 1944 között íródott levelekbõl egy nemes barátságról kapunk képet, és meggyõzõdhetünk arról, hogy a levelezés kitûnõ lehetõsége volt a felelõsen gondolkodó értelmiségiek számára gondolataik kiértékelésére, megvitatására. Önmagukról és egymásról adott jellemzéseik maradandó irodalomtörténeti megállapítások, s felemelõ az a szellemi mérce, amellyel õk mérték leveleikben a kortárs eseményeket, mûveket, embereket. A levelekhez csatolt 162 jegyzet szûkszavú, de pontos ismereteket közöl a levelekben említett személyekrõl, tényekrõl, versekrõl és tanulmányokról.

R. T. O.


Albert Gábor: Szétszóratás után.

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 514 l.

Az író regényei, elbeszéléskötetei után ez a tizedik kötet tanulmányokat, esszéket, kritikákat, és egy tiszai csónaktúráról készült útinaplót tartalmaz. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején tapasztalt társadalmi közérzetet rögzítõ, a jobbító szándékban hívõ író a szellemi-erkölcsi válság ellen védekezõ, szót emelõ írásokban ad számot olvasmányairól, élményeirõl. Gondolatainak megosztásával a nemzeti, etnikai lét veszélyhelyzetének felismerését kívánja segíteni, és gondolkodó olvasóinak kínál programot. (Hagyd a bûnbakkeresést - építkezz!)

Magyar Bálint dokumentumszociográfiájáról (Dunaapáti, 1944-1958) kritikát közöl, Erdélyrõl szóló könyvek kapcsán a nemzet önismeretéhez, önbecsüléséhez, identitástudatához tartozó kérdéseket vet fel. A kötet címadó írásában az 1947-ben a Felvidékrõl a lakosságcsere-egyezmény keretében Magyarországra települt százhúszezer ember sorsáról tudósítja azokat, akik a közelmúltnak errõl a történésérõl nem tudnak.

A határokon kívül élõ magyar kisebbség létérõl, jogairól, jogfosztásáról, a velük való kapcsolatról szóló gondolatok többsége 1981 óta, megfogalmazásuk óta sem vesztette el aktualitását.

Kalangya címû olvasónaplójában magyar és külföldi szerzõk mûvei kapcsán mûelemzéseket, mûhelygondokat, élménybeszámolókat, töprengéseket olvashatunk. Sartre-ról feljegyzi, hogy egy nyilatkozatában kijelentette: „Bartók nagy zenei szenvedélyeim egyike lett és az is maradt".

Berzsenyi Dániel költészetérõl szóló rövid írásán kívül közli fiatalkori Németh László-tanulmányait (a Galilei címû drámáról és az Égetõ Eszter címû regényrõl), s az író ezzel kapcsolatos, hozzá intézett levelét. A Németh László-mûvek befogadásának korjellemzõ dokumentumai ezek.

A kortárs prózából Mészöly Miklós Film címû regénye, Illés Endre: Mestereim, barátaim, szerelmeim címû kötete és Jékely Zoltán novellái ihlették kritikaírásra.

Több tanulmányának fõszereplõje Mednyánszky László festõ, irodalomtörténeti érdekûek Justh Zsigmondról, gróf Teleki Lászlóról szóló írásai. A Kossuth-emigráció története is foglalkoztatja, több gazdagon dokumentált tanulmányt szentel a kérdésnek. Felhívja a figyelmet Eötvös Károly kevéssé ismert életmûvére, Kecskeméthy Aurélnek, Széchenyi István „pölöskei inspektorának" arcképét rajzolja meg. Izgalmas életrajzi regénybe illõ epizódokban, levéltári kutatás dokumentumai segítségével, ismeretlen levelek, életrajzi adatok, naplórészletek alapján idézi fel az 1848-as miniszter, Szemere Bertalan személyiségét, a magyar bor híressé tételéért folytatott küzdelmét, nemzetközi kapcsolatait, kudarcba fulladt, de a reformkori hazafiakhoz méltó életprogramját.

R. Takács Olga


Alig derült fölöttem... Napló és versek Koczián Sándor hagyatékából.

Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1989. 165 l. (Pannónia Könyvek)

Havasi János rendezte sajtó alá és látta el utószóval a karcsú, igen szép külsõvel megjelent kötetet, amely egy mindössze 20 évet élt (1850-1870) pécsi fiatalember irodalmi mûveit és naplóját tartalmazza. „Pécs Petõfijeként" tartja számon az utókor, habár versein elsõsorban Vajda János és Reviczky Gyula hatása érzõdik. Sivár és gondokkal teli életében, betegségében a versírás, olvasás és gondolatainak lejegyzése a legfontosabb számára. A mai olvasó szemében a fiatalember naplója érdekes kordokumentum, olyan olvasmány, amelybõl hitelesen kikerekedik egy pécsi diák élete a múlt század derekán. A pécsi hagyományokat õrzõ írók, irodalmárok emléket állítottak neki.

R. T. O.


Alvinczi Péter: Magyarország panaszainak megoltalmazása és válogatás prédikációiból, leveleibõl.

A válogatás, sajtó alá rendezés, fordítás, a jegyzetek összeállítása és az utószó Heltai János munkája. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989. 308 l

.

A 17. század elsõ felében a magyarországi szellemi életnek egyik kiemelkedõ szereplõje volt Alvinczi Péter, Kassa református prédikátora, Bocskai fejedelem udvari papja, Bethlen Gábor bizalmas politikai tanácsadója. Életével, prédikátori és írói tevékenységével, politikai pályafutásával mégsem foglalkozott érdemben a modern kutatás. Imre Sándor múlt század végi monográfiája (1898) és Incze Gábor szövegválogatása (1935) mellett csak érintõlegesen esett szó róla, többnyire csupán kortársai (Bethlen Gábor, Pázmány Péter) kapcsán. A hiány egyre érezhetõbbé vált, ennek pótlására Heltai János most kiadott kötete vállalkozott.

A válogatás nem tartalmazza a legismertebb és többször megjelent Alvinczi-mûvet, a kétnyelvû Querela Hungariae (Kassa, 1619) címû röpiratot, hanem az eddig szinte hozzáférhetetlen Defensio querelarum Hungaricarum (1620) címû írást adja közre, amely magyarul most elõször lát napvilágot Heltai János fordításában. Benne a Querela Hungariae politikai érvrendszerét bõvebben és szélesebb alapokon fejti ki a kassai prédikátor, így az 1620-ban kibontakozó Pázmány-Alvinczi-vita mozzanatait és érveit az eddigieknél teljesebben láthatjuk együtt. Ezt elõsegíti az is, hogy Heltai János jegyzetben utal azokra a Pázmány-helyekre, amelyeket vitapartnere emleget.

A kötet másik felét Alvinczi prédikációiból és leveleibõl összeállított válogatás alkotja. Megtaláljuk itt a Károlyi Zsuzsanna és a Báthory Gábor temetésén elhangzott gyászbeszédeket, valamint az 1633-ban megjelent postillák egy darabját, amely politikai tartalmával nyújt kiegészítést a szerzõ államelméleti nézeteinek értelmezéséhez. Ezeket 48 levél követi, túlnyomó többségük Bethlen Gábor és Alvinczi szoros kapcsolatának illusztrációja.

A kötetet szó- és névmagyarázatok, bõséges jegyzetek és Heltai János magvas tanulmánya egészíti ki, így válik a korszakot tanulmányozó történészek, irodalomtörténészek és teológusok hasznos forrásanyagává.

Bitskey István


Babiæ, Sava: Preveseji.

Institut za juznoslovenske jezika, Novi Sad, 1989. 140 l.

Az újvidéki tudományegyetem bölcsészettudományi karának Jugoszláviai Nyelvek Intézete vállalta, hogy Babiæ professzor fordítói „vallomásait" kiadja. A nálunk is jól ismert és becsült Sava Babiæ a magyar irodalom legjobb és legalaposabb tolmácsolói közé tartozik, aki - mint e kötetébõl is kitetszik - egyébként otthon van a magyar bölcseleti esszében, abszurd prózában, groteszkben és a hagyományosabb epikában. Tájékozódási pontjait maga jelöli ki - a fordításelmélet búváraként és gyakorló kritikusként. Ez utóbbi két foglalatossága határozza meg fordítói karakterét: nem pusztán az ekvivalencia problémái izgatják, hanem a lefordítandó szerzõ „világá"-nak összetevõi is, tehát az a filozófiai, esztétikai, írói ars poeticát illetõ háttér, amelyet szintén szeretne szerbre átültetni. Érdeklõdése két irányú: szeretné tudni, hogy például miképpen, milyen meggondolásból és ezért milyen nyelvi megoldásokra törekedve fordították le magyar költõk a szerb népköltészetet, illetve Sánta Ferenc, Heller Ágnes, Eörsi István, Örkény István miképpen szólaltatható meg szerbül. Természetesen szavak, kifejezések megfeleléseivel is bíbelõdik, de fõ célja az, hogy az adott mûben megvalósuló irodalmi folyamat egy állomását láttassa, ezért nem elégszik meg pusztán a szépirodalom anyagával. S azon túl foglalkoztatja magyar írók morális elkötelezettsége, a történelembe vetett ember helytállása, lehetõségeinek felmutatása. Innen vonzódása olyan szerzõkhöz, mint Illyés, Déry, Eörsi, Örkény, Sánta. A jugoszláviai magyar szerzõk mellett Babiæ a fordítója Lukács Györgynek, Heller Ágnesnek is. Viszonylag teljes magyar panorámát igyekszik felvázolni, ezt segítik elõ a fordításokat magyarázó-értelmezõ, élvezetesen megírt esszék.

Fried István


Balassa Péter: A másik színház.

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 310 l.

1980 és 1986 között keletkezett esszék, naplórészletek, tragédia- és komédia-kommentárok, színikritikák, nevezetes filmek értelmezései váltakoznak a gyûjteményben.

„A legfelkészültebb, talán legtöbb meglepetést tartogató esszéíróink" egyikeként számontartott szerzõ gondolatgazdag és gondolkodásra serkentõ könyve az igazi és az elképzelt határán álló színházról fejti ki morálisan és filozófiailag elmélyített, elsõsorban a szûk szakmának kihívást jelentõ nézeteit.

A kortárs irodalomtörténészekbõl, kritikusokból a Nádas Péter színmûveirõl és színházi írásait egybefogó kötetérõl szóló elemzések válthatják ki a legnagyobb kíváncsiságot, egyetértést avagy vitát. Itt fogalmazza meg a mai, a kultúra válságállapotában létezõ alkotó-nézõ-olvasó legtöbb kérdését. Nádasról azt állítja, hogy „a természetünket vesztõ életstratégiák" diagnosztája, ez a megállapítás rá is vonatkoztatható.

Az õ kiindulópontjai, kulcsszavai, „fogalmi csomópontjai" is igen pontos, szigorú, sokoldalú diagnózisát adják a nyolcvanas évek színházának, korszakos mûvészfilmjeinek.

A kötet utolsó, különösen hangsúlyosnak szánt tanulmánya Balassa Péter valamennyi esszéírói erényét egyesíti, egy izgalmas színházi elõadás kapcsán végez kontextus-elemzést Drámai események: félelem és részvét a nyolcvanas évek mûvészetében címmel (az elsõ rész Jeles András hasonló címû, sokak által rendkívüli színházi és szellemi eseménynek tartott produkcióját idézi). Gondolkodás- és közlésmódok kritikáját, lehetõségeit és értékeit tárja föl.

R. Takács Olga


Balázs Mihály: Forrásvidék. Írók, költõk gyermek- és ifjúkora.

Tankönyvkiadó, Budapest, 1989. 528 l.

1970-ben és 1975-ben Írók, képek címmel jelent meg a szerzõtõl egy-egy gyûjtemény, amely írók, költõk gyermekkoráról érdekes, olvasmányos tanulmányokat gyûjtött össze, hogy az iskolai oktatást, a tanárok munkáját, a diákok érdeklõdésének felkeltését segítse. Nem irodalomtörténet volt ez a két kötet, de számos adatával, bibliográfiai kiegészítéseivel sokat segített az irodalmat tanulóknak, s igen népszerûvé vált az olvasók körében. Öt kiadás után ez a kötet most bõvítve, javítva került ismét a tanárok és diákok kezébe. A korábbi kiadásban nem szereplõ alkotók: Balassi Bálint, Csoóri Sándor, Déry Tibor, Jékely Zoltán, Kányádi Sándor, Pilinszky János, Szilágyi Domokos, Vas István. Teljesen új portrék készültek Gárdonyi Gézáról, Kassák Lajosról, Krúdy Gyuláról, Petõfi Sándorról és Weöres Sándorról. A tanulmányok a késõbbi nagy írók iskolai éveit, gyerekként, diákként átélt élményeit elevenítik fel, neves tanárok portréját villantják fel, egyben iskolatörténeti érdekességeket is közölnek, s mindezt azzal a szándékkal, hogy megkönnyítsék az alkotók mûveinek megértését, kedvet ébresszenek a mûvek elolvasásához. A sok-sok idézettel, naplórészlettel, levéllel illusztrált szövegek az írók, költõk szülõföldhöz, családhoz, iskolához való kötõdésérõl szólnak, a jól válogatott képanyag is illeszkedik az írások hangulatához. A szerzõ az itt közölt 28 író, költõ portréja után további kötetet tervez. Jó lenne, ha a könyv a magyar irodalmat külföldön tanító tanárok kezébe is eljuthatna.

R. T. O.


Beke György: Régi erdélyi skólák.

Barangolások térben és idõben. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989. 414 l.

Az íróként és publicistaként, irodalom- és mûvelõdéstörténészként egyaránt jól ismert szerzõ e kötetében a több évszázados erdélyi magyar oktatás történetébõl ad hiteles és gazdag keresztmetszetet, s különösen alaposan és meggyõzõen örökíti meg az elmúlt évtizedekben végbement elsorvasztás, tönkretétel drámai történéseit. A tíz adatgazdag fejezetben sokféle mûfaj elegyítésével állítja elénk az erdélyi iskolatörténet legkiemelkedõbb alakjait, legendás kollégiumait, híres diákjait, felbecsülhetetlen hagyományait, a magyar nyelv, az anyanyelv megtartásáért folytatott küzdelem felemelõ példáit.

Apáczai Csere János, Kájoni János, Csendes Zoltán, Szabédi László, Gaál György alakjának felidézésén kívül a legnagyobb múltú iskolák történetét is bemutatja: a szászvárosi kollégiumot, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégiumot, a nagyenyedi kollégiumot, a marosvásárhelyi volt református kollégiumot, a gyulafehérvári Majláth kollégiumot és más neves intézmények alapítását, diáklétszámának alakulását, kiemelkedõ eredményeit, tanítási módszereit, kapcsolatrendszerét, az erdélyi mûvelõdéstörténetben betöltött szerepét, tankönyveit, a fennmaradásért vívott harcokat.

A levéltári adatok beszédes szerepeltetésén kívül iskolatörténészekkel, professzorokkal, volt diákokkal készített interjúk, naplófeljegyzések és esszétöredékek váltogatják egymást a mindvégig lebilincselõen érdekes kötetben. Az utóbbi évtizedekben végbement kétségbeejtõ kiszorulás, felszámolás, nyelvi számûzetés fejezetei a még lehetséges segítségnyújtás módozatait is igénylik a nagymúltú erdélyi oktatás teljes elsorvasztása megállításában.

Beke György érdeme, hogy nemcsak a régmúlt anyagait kutatta fel, hanem az utolsó pillanatban rögzített olyan állapotrajzot az elmúlt évtizedek történetérõl, amely nélküle esetleg teljesen feledésbe merült volna. A jövendõ kutatók kiindulópontot és ösztönzést meríthetnek az õ fáradhatatlan gyûjtõmunkával összeszedett dokumentumaiból. Kötetét kitûnõ személy- és helynévmutató egészíti ki, becses, ritka képekbõl állította össze a szövegközi illusztrációkat.

R. Takács Olga



Beney Zsuzsa: József Attila-tanulmányok.

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 328 l. (Zsebbe való kis könyvek)

A József Attila életmûvét elemzõ irodalom már a kötet megjelenése idején is könyvtárnyi volt, azóta is állandóan bõvül, miközben folyamatosan teljessé válik mûveinek kiadása is. A költõ olvasói, kutatói, az életmûvét közvetítõ pedagógusréteg, mûveinek elõadói és minden irodalomszeretõ ember, a vaskos monográfiák, tanulmánykötetek, emlékezések, elemzésgyûjtemények és a folyóiratok kiemelkedõen magas színvonalú írásainak ismerõi is nagy érdeklõdéssel forgathatják ezt a szokatlan hangvételû gyûjteményt.

A kortárs magyar irodalom rangos alkotója, Beney Zsuzsa költõ és mûfordító 1973 és 1988 között írt, József Attila érett költészetét tárgyaló tanulmányai, elemzései még a teljes József Attila-irodalmat ismerõknek is tudnak újat, többet és meglepõt nyújtani. Huszonöt éven át csiszolta, írta újra és újra a nagy versek szépségét élményszerûen kibontó írásait, amelyek nemcsak a zseniális költõelõdrõl, hanem az õt megérteni kívánó költõ-olvasóról is vallanak.

Az öt tanulmány József Attila költészetének minden lényeges kérdését érinti. Szól József Attila sajátos anya-képérõl, kibontja az Eszmélet líráját, elmélyíti az Óda világképérõl kialakított tudásunkat, elemzi a késõi versek Isten-képét és a halál gondolatát megfogalmazó remekmûveket. Beavat a létköltészet-fogalom tartalmának titkaiba, és átütõ intenzitással, mélységgel és ráérzéssel közelíti meg a József Attila-i szenvedéstörténetet.

Az élmény, az ihlet mûködését belülrõl ismerõ költõtárs állapítja meg, hogy „a költészet megértése csakis az életmû és a sors kontextusában kísérelhetõ meg", s ennek tudatában veszi sorra a nagy versek lírai, társadalmi és a kettõ átélésébõl adódó rétegeit, motívumait, ellentéteit, variánsait, logikáját, a versek rejtélyességében rejlõ vonzerõt. „József Attila a nyelv, a kimondás lángelméje volt" - ismétli a mára már szinte közhellyé vált igazságot s példák során bizonyítja állítását.

A József Attila halála címû megrendítõ esszére, a tudomány és a személyes vallomás érveit elegyítõ írásra mind a benne foglaltak fontossága, mind megfogalmazása okán külön is fel kell hívni az olvasók figyelmét. A József Attila és a második világháború utáni költõk szenvedéslírája, létérzékelése közti különbségekrõl csak ezzel a költõi beleérzéssel, intenzív átéléssel, azonosulással lehetett újat, érvényeset mondani.

R. Takács Olga


Bjørn Andersen, Zsuzsanna: Stemmen udefra. En studie i Georg Brandes' reception i Ungern 1873-1927.

C. A. Reitzels Forlag, København, 1989. 248 l.

Az 1989 novemberében a lundi egyetemen megvédett, dán nyelvû doktori disszertáció a jelentõs dán kritikus és irodalomtörténész, Brandes magyarországi kapcsolataival foglalkozik, ide értve levelezését, magyar látogatókat és barátokat, Brandes két magyarországi útját (1900 és 1907). Amint a szerzõ említi, egyik kollégája hívta fel a figyelmet arra, hogy a nagyméretû és gondos rendben õrzött Brandes-archívumban (a koppenhágai királyi könyvtár kézirattárában) számos magyar vonatkozású dokumentum található. Ezért látott a témához, amely a munka átolvasása után mindenképpen helyes döntés és eredményes vállalkozás volt.

A szerzõ képet ad Brandes egész életmûvérõl és jól mutatja be a dokumentumokban szereplõ magyarokat. Brandes legjelentõsebb magyar „kontaktusának", az ifjú Lukács Györgynek külön fejezetet szentel. A magyar eredetû, ám Dániában élõ szerzõ hosszabb ideig kutatott magyarországi intézményekben, sok kolléga segítségével állította össze mûvét. Minthogy Brandes a 19. századi irodalom fõ áramlatairól kialakított nézetei, elkötelezetten modernista felfogása miatt számos európai országban igazán jelentõs hatással volt, a monográfia kiegészíti a korábbi, hasonló dolgozatokat (pl. Brandes németországi vagy lengyelországi kapcsolatairól stb.). Egy kicsit hozzájárulhat egy, a dánok szemében is árnyaltabb Brandes-képhez, s arról is elgondolkoztat, mi tette lehetõvé az akkori magyar fejlõdést, amely Brandes gondolatainak ilyen élénk visszhangját váltotta ki nálunk.

A megbízható mûvet forrásjegyzék, jó angol kivonat és névmutató zárja. Egyetlen kifogásoló megjegyzést mégis le kell írnunk. Nem ártott volna, ha a szerzõ utal arra, hogy hasonló recepció-vizsgálatokat mások is folytattak nálunk. N. Balogh Anikó dolgozatai Ibsen magyarországi fogadtatásáról, többek tanulmányai Strindberg magyar kapcsolatairól, sõt még Hamsun és J. P. Jacobsen befogadásáról is írtak. Ezek például a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Skandinavisztikai Füzetek (Papers in Scandinavian Studies) címû köteteiben megtalálhatók és idézhetõk lettek volna legalább egy megjegyzés erejéig. Az viszont igaz, hogy még a legutóbbi magyar Brandes-vázlatok (mondjuk a Világirodalmi Lexikonban) sem érzékeltették azt, hogy nekünk csakugyan közünk is van a múlt század végének e szellemóriásához, az „északi áttörés" teoretikusához. Amikor évekkel ezelõtt magam errõl magától értetõdõ tényként írtam, nem gondoltam, hogy részletesebben kellett volna ezt értékelni, a tényt hangsúlyozni.

Voigt Vilmos


Bodor Pál (Diurnus): Hazába kiáltott szó.

Irodalmi és közírói tárcák. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 507 l.

Az Erdélybõl áttelepült prózaíró tárcagyûjteménye elég ritka mûfaj az elmúlt évtizedek könyvkiadásában (a klasszikus szerzõk életmûkiadásának újságcikkeit összegyûjtõ kötetek más kategóriába tartoznak).

Bodor Pál 1951-1982 között elõbb romániai magyar lapokban, 1983-tól elsõsorban a budapesti Magyar Nemzetben közölte érzékeny, gondolatgazdag írásait, amelyek mûfajáról kitûnõ jellemzést ad: „Az irodalmi és közírói tárca... száz eszközt vegyít, aknáz ki, játszat össze, hogy megrendítsen és nevettessen, rácsodálkoztasson és közöljön." Belefér „az aforisztikus értekezéstõl a hangulatképig, a tényekbõl építkezõ eszmefuttatástól a versszerkezetû röplapig, szeszélyes naplóig, patetikus kiáltványig minden mûforma".

Az igen kritikusan, erõsen megválogatott anyag kordokumentumként is olvasható: az ezekben az évtizedekben Bukarestben vagy Budapesten esett társadalmi változások is kinyomozhatók belõle. A kisebbség nyelvhasználatától, sajtótörténeti adalékoktól az emberek közérzeti rezdüléseiig, magyarságtudattól erkölcsi kérdésekig változatos tematika tárul elénk a többszáz frappáns, nyelvileg is igényes írásból. Ezen kívül az író arcképének árnyaltabb megrajzolásához jutunk közelebb.

R. Takács Olga


Bohuniczky Szefi: Otthonok és vendégek.

Összeállította, a szöveget gondozta, az elõszót írta: Petrányi Ilona. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1989. 613 l.

Bohuniczky Szefi életében megjelent, hetedik és egyben utolsó kötete, a Lázas évek 1947-ben látott napvilágot. Ezt követõen a megváltozott, számára idegen körülmények között szépprózát már nem írt, visszahúzódó, befelé forduló életet élt. De egy élénk szellemû, gyermekkorától író, verselõ, határozott ítéletû, önállóan gondolkodó embert nem lehet tétlenségre kárhoztatni, vélhetõen ezért is határozta el az ötvenes években, hogy megírja emlékezéseit, amelynek részletei 1956 és 1963 között különbözõ irodalmi folyóiratokban is megjelentek. Nem sokkal halála elõtt ezeket a többnyire heterogén részleteket dolgozta eggyé, illetve egészítette ki egy nagy könyvkiadónk biztatására. Sajnos a kötet, Petrányi Ilona gondozásában, csak halála után húsz évvel jelent meg. Az emlékirat elsõ részében gyermek- és ifjúkora, valamint fiatalasszony-évei színtereit, eseményeit idézi fel a múlt század utolsó évtizedétõl 1919-ig. Ebben a fejezetben saját személyiségfejlõdését mutatja be, közben megismertet birtokos nemesi családból származó, liberális szellemû édesapjával, a hagyományokhoz, „szabá-lyokhoz" igencsak kötõdõ édesanyjával, testvéreivel, a gyermekkorát meséikkel átlényegítõ szolgálókkal, rokonokkal.

Habár a második részben magánéletérõl, fõleg házasságának nehéz korszakairól, sõt válságáról - s ennek kiváltójáról, Czakó Ambróról - is sokat megtudunk, ennek a fejezetnek mégis inkább a kortársairól rajzolt remek portréi, a mûvész- és írótársaságok bemutatása adja meg jelentõségét. „A portrék... készítésének közös módszere: leírja külsõ megjelenésüket, gesztusaikat, szokásaikat, lelki reakcióikat, munkamódszerüket, ismerteti érdeklõdésüket, ízlésüket, kedvenc ételeiket... Az ilyen apró részleteket is megõrzõ emlékezés mindig életszerû láttató erejû, ehhez a látványhoz fûzi felismeréseit és reflexióit, és ebbõl vonja le az olvasó elõtt, mintegy azzal együtt, következtetéseit." Bochuniczky Szefi 1919 tavaszán hallgatta Babits Mihály egyetemi elõadásait, kéziratait többször Osvát Ernõnek adta át, Móricz Zsigmond olyan nagy hatással volt rá, hogy kis híján epigonjává vált. Szabó Dezsõrõl írott remek történeteiben úgy adózik tisztelettel az író szellemének, hogy közben szeretetteljesen megcsipkedi, rámutat gyöngéire, esendõségeire.

Már távolságtartóbban láttatja Németh Lászlót, aki elsõ novelláinak kritikusa is volt, sõt Ember és szerep címû mûvében bemutatja az írónõt és a már-már életformaként funkcionáló baráti összejöveteleit. Fejezetnyi terjedelmet szentel Pap Károlynak, kinek barátságát éppen Németh Lászlóéknak köszönheti.

Kisebb epizódokban megjelenik Apponyi Albert, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Király György, Fenyõ Miksa, Rippl-Rónai József, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezsõ, Nagy Endre, Tersánszky Józsi Jenõ, Tamási Áron, Illés Endre, Erdélyi József is.

Petrányi Ilona kötetbevezetõ terjedelmes tanulmányában alaposan ismerteti és elemzi az emlékirat kapcsán Bochuniczky Szefi életét, korábban írt novelláit és regényeit, valamint egykorú fogadtatásukat, kijelölve ezáltal a Baumgarten-díjas írónõ helyét a huszadik századi magyar irodalomban.

Varga Katalin


Bori Imre: A modern magyar irodalom forrásainál. A magyar irodalom modern irányai. II. Naturalizmus.

Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1989. 253. l.

Bori Imre egy korábbi vallomásában elmondta: az irodalmi értékeket számontartó figyelmének a titka, hogy megtanulta visszafelé olvasni az irodalomtörténetet, Juhász Ferenc, Nagy László és Weöres Sándor modern költõi kísérletei felõl közeledett József Attila és Radnóti Miklós, majd Kassák Lajos és Füst Milán életmûvéhez, hogy rejtett szépségeik felfedezése révén még messzebbre, a századforduló világába - vagy azon is túlra - jusson el, Vörösmarty Mihály, Arany János és Jókai Mór kései korszakában lelve meg a modern magyar irodalom tiszta forrásait. S ha erõsen vitatható is megállapítása, miszerint a századelõ magyar avantgárdjában az izmusok egymást követõ hullámzása a magyar irodalom természetébõl ered, kialakulásuk olyannyira öntörvényû, hogy abban az idegen irodalmak hatásai úgyszólván csak az irányadó szerepét játszották, az mindenképpen bizonyos, hogy a XIX. század második felében jelentkezõ, s a modernizálódó társadalmi élet mindennapi gyakorlatából eredõ új életérzés - amelyhez újszerû világlátás is párosult - új színeket, új hangulatokat, új látásmódot hozott a magyar irodalomba. S talán az sem véletlen, hogy éppen annak az Arany Jánosnak az öregkori költészetében tapasztalható az új életérzésrõl hírt hozó hang - az 1860-as évek elején született, s a nagyvárosi tapasztalatokat megszólaltató verseiben -, aki korábban is talán a legmélyebben élte meg a magyar valóságot. Bori Imre A magyar irodalom modern irányai címû mûvének elsõ kötetében az Európa felé nyitott, megújulni kész magyar irodalom korszerû igényeit vette számba, második kötetében viszont már eljutott a magyar naturalizmus kérdéséhez.

Az 1880-as években a naturalizmus központi kérdésévé vált a magyar irodalomnak. „Nem mindent elsöprõ viharként tört a szellemi életre - írja az irodalomtörténész -, hanem jótékony záporként permetezte az elméket, s befolyásolta az ízlést, hatott világszemléletre és erkölcsi felfogásra egyaránt." Felszabadító erejûnek ítéli a francia naturalizmus hatását, lévén hogy a nálunk is népszerû Zola-életmûben - nem utolsósorban a Dreyfuss-ügynek köszönhetõen - az új szellemiség erkölcsi kérdéssé mélyült. Az új, modern életérzés mélyén - melynek lényege az iparosodás révén hirtelen kitárulkozó világgal szembeni kiszolgáltatottság kétségbeesése - már a szorongás hatalma munkál; láthatóan soha sem volt parányibb az ember, mint amikor a történelme során elõször világpolgárrá nõtt. Bori Imre - gyakran tekintve ki az akkor vezetõ szerepet játszó francia irodalomra - Bródy Sándor, Petelei István, Gozsdu Elek, Tömörkény István, Justh Zsigmond, Thury Zoltán és Kóbor Tamás mûveiben, és visszatérõ rokonszenvvel Jókai Mór kései regényeiben keresi a modern magyar irodalom - és gondolkodás - titkait és szépségeit. A magyar irodalom naturalista korszakának elemzésekor maga is vállalja Eötvös Károly hitét és szándékát: „Földeríteni az igazságot, ez az egyik. Elismerésre is juttatni, ez a másik. Elismerés nélkül nincs hatása az igazságnak. Csak kiáltó szó a pusztában." Ez ad egyben társadalmi súlyt is a magyar naturalizmus kérdésének. Az irodalomtörténész könyvéhez fûzött rövid jegyzetében jelzi, következõ kötetében a „szecessziós-szimbolisztikus irodalom kérdései után" fog nyomozni, feltárva egy roppant gazdag és színes korszak szellemi titkait.

Mák Ferenc


Cavaglià, Gianpiero: Fuori dal ghetto. Questione ebraica e letteratura nell'Ungheria della svolta del secolo.

Carucci Editore, Roma, 1989. 222 l. („Gaia" Collana di studi di letteratura comparata)

A könyv bevezetõjében, mely Az elveszített haza címet viseli, Cavaglià azt fejtegeti, hogyan függ össze egymással a nemzeti és a zsidó kérdés, nacionalizmus és antiszemitizmus, hogyan erõsödik az antiszemitizmus, amikor a nemzet önnön létét érzi fenyegetve Trianon után. A Monarchia széteséséig a zsidó polgárság az asszimilációra törekedett (a magyar zsidóságra a cionizmus gyakorlatilag nem volt hatással), s ennek az asszimilációnak a problematikussága, az ebbõl adódó identitásválság, az elveszített haza élménye fõleg a húszas évektõl kezdõdõen mutatkozott meg.

Mintegy korábbi, Gli eroi dei miraggi címû könyvének ellenpárjaként - mely arról szól, hogyan hunynak ki az immár elavult nacionalista eszmék a magyar irodalomban, illetve hogy egyre kevésbé képesek értékeket teremteni - ebben a tanulmányban Cavaglià azt hangsúlyozza, hogy a nemzeti tradíciók által meg nem béklyózott, a megújulás iránt fogékony zsidó származású értelmiségiek képviselték a magyar kultúrában a modern, nyugat-európai eszméket, gyakran elutasításra találva. (Cavaglià szerint nem lehet modern az olyan irodalom, amely érdeklõdésének középpontjába a nemzeti kérdést helyezi.) Az elsõ fejezet az asszimiláció problémamentesnek mutatkozó kezdeti korszakát írja le. Azt a korszakot, melyben a zsidó polgárság (a szerzõ általában azonosítja a magyarországi polgársággal) a konzervatív, feudális magyar társadalmi közegben megvetette a magyar polgári társadalom alapjait, s melyben a zsidó értelmiség (a szerzõ azonosítja a magyarországi progresszív értelmiséggel általában) az addigi népnemzeti ideológia által meghatározott, konzervatív magyar kultúrába modern eszméket hozott. A zsidó asszimiláció kérdése a magyar társadalom és kultúra modernizációjának a kérdésével azonosul Cavaglià felfogásában: a magyar kultúra annak köszönheti tragikus elmaradottságát, hogy a megújulást képviselõ zsidók nem tudtak harmonikusan asszimilálódni.

Kiss József életének és munkásságának ismertetésével kezdi Cavaglià a zsidó írók bemutatását. Kiss - a Magyarországon hazára talált zsidó - jellegzetes figurája az asszimiliáció kezdeti, reményteljes koszakának. Verses elbeszéléseivel és balladáival a népnemzeti irodalmi hagyományhoz kapcsolódik. Témáit azonban a falusi zsidóság, majd késõbb a városi zsidó kispolgárság életébõl meríti. A Hét szerkesztésével - ugyan mérsékelt, de - újító szerepet tölt be a magyar irodalom modernizálásának folyamatában.

A századforduló idején az asszimiláció problémáinak különbözõ típusait Cavaglià öt író mûveiben vizsgálja.

Csíky Gergely Atlasz család címû regénye a polgári és a nemesi életfelfogás ütközését, a zsidó-magyar együttélés megvalósíthatatlanságát példázza.

Bródy Sándornak egész pályáját elemzi Cavaglià, kiemelve, hogy õ az elsõ olyan nagy író, akinek életmûve a népnemzeti irányon kívül helyezkedik el, Dosztojevszkijjel és a naturalistákkal tartván rokonságot. Elõször ábrázolja a magyar irodalomban a nagyváros témáit és figuráit, a polgárság erkölcsi züllését. Bródy élete az asszimilálódott zsidó értelmiségi példája, fõleg ilyen értelemben foglalkozik vele Cavaglià. Hiszen Bródy egyetlen mûvet sem szentelt a „zsidó kérdés"-nek, ez a téma csak mellékesen és csak élete második felében merült fel írásaiban, párhuzamosan az antiszemitizmus erõsödésével és Bródy elszigetelõdésével, majd emigrációjával.

Herczeg Ferenc azon kevés nem zsidó írók egyike, aki a zsidó kérdést választotta egyik könyve központi témájául. Az Andor és András története, mely a dzsentri és a hozzá hasonulni, magát elfogadtatni törekvõ zsidó sztereotíp figuráit eleveníti meg ironikus távolságtartással, a zsidó fõhõs kudarcával, identitása elveszítésével társul.

Molnár Ferenc a Bródy által megkezdett úton halad tovább, a fõváros hétköznapi életének figuráit jeleníti meg (ha nem is a Bródy által képviselt színvonalon és elkötelezett társadalomkritikával). Cavaglià Molnár negatív zsidó hõseirõl szól részletesen: Orsovai Pálról, a „magyar Julien Sorel"-rõl, Az éhes város fõszereplõjérõl; Aradi Andorról, a „magyar Oblomov"-ról, valamint az Andor címû, a szórakoztató irodalom kategóriájába tartozó írás fõszereplõjérõl. Az éhes város az asszimilált zsidó polgárság sznobizmusát és korruptságát ábrázolja szatirikusan.

Kóbor Tamás két regénye, a Ki a ghettóból és a Hamupipõke õnagysága a budapesti zsidó kispolgárság életét ábrázolja. Mint e sajátos réteg írója kerül tárgyalásra Cavaglià könyvében.

Igen részletesen ismerteti Cavaglià Jászi Oszkár és köre, pártja politikai és szociológiai nézeteit, s a Vasárnapi Kör zsidó értelmiségi figuráit. Hosszasan elemzi a Huszadik Század 1917-ben kiadott kérdõívére -„Létezik zsidó kérdés Magyarországon?" - adott válaszokat (Jászi Oszkár, Hatvany Lajos, Lesznai Anna, Ritoók Emma, Szabó Lõrinc, Ignotus, Beregi Ármin stb.), s Ady Endre akkor nem publikált reagálását is, valamint Lukács György és Balázs Béla állásfoglalását.

A könyv utolsó fejezete az elsõ világháború utáni idõszak három regényén keresztül mutatja be a zsidó kérdéssel kapcsolatos különbözõ nézeteket.

Szabó Dezsõ Az elsodort faluját Cavaglià mint a korszak kultúráját meghatározó, zsidó- és modernellenes eposzt jellemzi. Mind Babits Halálfiai címû regénye, mind pedig Hatvany Lajos Urak és emberek címû munkája a számvetés igényével készült a dualizmus koráról, ezért tárgyalja Cavaglià e két regényt tanulmánya lezárásaként.

A dunántúli katolikus-liberális kinemes családból származó Babits a Magyar irodalom címû könyvében a késõ-dualizmus korának tipikus termékét alkotta meg: szintézisre törekedett a modernség és a konzervativizmus között, a nyugatosság és a magyar hagyományok õrzéséhez való ragaszkodás között. A Halálfiaiban a nemzeti identitás kérdését konzervatívabb szellemben ábrázolja. Könyve, melyben magyar kisnemesség és a zsidók elkülönülõ csoportként szerepelnek, tanúsítja, valójában a zsidó asszimiláció nem ment végbe Magyarországon. A regény szereplõi úgy tekintenek a zsidókra, mint a jövõ embereire, mindazonáltal Babits végsõ soron a liberális katolikus úriembert állítja elént ideálként. Távolságtartással mutatja be a század elsõ évtizedének szellemi pezsgését, a zsidó asszimiláció legfényesebb korszakát, s Cavaglià hiányolja, hogy nem tudatosul benne, e folyamat megszakadása milyen tragikus konzekvenciákkal jár a magyar kultúrára nézve.

Cavaglià teljes pályaképet rajzol Hatvany Lajosról, az újonnan nemességet szerzett, gazdag zsidó nagypolgár család sarjáról, aki saját családjának a történetét kívánta megírni az Urak és emberek címû, befejezetlenül maradt trilógiában. Hatvany regénye, mely alapos elemzést nyújt a polgárság megszületésérõl, s ezzel együtt az elmúlt korszak újító szellemi törekvéseirõl, szinte semmi visszhangra nem talált. Nem véletlenül. A csonka Magyarország közvéleménye, mely a nemzeti karakter kultuszába zárkózott, nem mutatkozott többé késznek idegenek asszimilációjára, s azok a demokratikus és haladó eszmék, melyeket oly sok zsidó értelmiségi képviselt mint modern és nemzetellenes gondolatok, visszautasításra találtak.

A második világháború után cenzúra borított fátylat a zsidó értelmiségiek liberális és demokratikus törekvéseire, s ez a cenzúra a zsidó kérdést még abban a mértékben sem engedte felszínre kerülni, amennyire az irodalmi alkotások révén bekerülhetett a nemzeti tudatba. Csak ma van meg rá a lehetõség - írja Cavaglià -, hogy a magyar közvélemény felismerje, a zsidó kérdés története Magyarországon szorosan összefügg a nemzeti identitás demokratikus modellje kialakításának a történetével.

Cavaglià, egy nyugat-európai értelmiségi szemével nézve, a tõle megszokott nagy anyagismerettel ismét olyan munkát tett közzé, mely komoly vitára érdemes.

Kovács Zsuzsa


Un chant épique de la prairie.

Autobiographie versifiée de János Szatmári, poete populaire hongrois-canadien. (Texte et études.) A. D. E. F. O.-Akadémiai Kiadó, Paris-Budapest, 1989. 280 l. (Biblio-theque finno-ougrienne 6.)

A kanadai Békevár (Kipling, Saskatchewan) községbe került magyar kivándorló 2892 soros verses önéletrajzát közli e kötet, magyarul és francia fordításban. (Minthogy az eredeti kéziratból lapok vesztek el, sem az eredeti, sem a fordítás nem teljes.) A bevezetõt, és egyben a kérdéskör bemutatását a Párizsban élõ magyar etnomuzikológus, Gergely János professzor írta, aki a szöveg nyelvi, stilisztikai, helyesírási jegyzeteit is készítette. Az õ érdeme, hogy a párizsi Association pour le Développement des Études Finno-ougriennes (ez a címlapon rövidítéssel jelzett A. D. E. F. O.) révén a francia tudományos támogatás költségén e kiadványt össze lehetett állítani, és Roger Richard elkészíthette a vers francia fordítását. A helyszínt annak legjobb ismerõje, Kovács L. Márton professzor (Regina egyeteme, Saskatchewan) mutatja be. Kis fejezetet is közöl a békevári spiritizmusról.

A gondos munkával készített kötet sok szempontból igazán újdonság: ilyen mûfajt ilyen gondossággal eddig nálunk nem tettek közzé. A jegyzetek ellenére is önálló tanulmányban lenne célszerû tárgyalni életrajzi, szociológiai, pszichológiai értékeit.

Sajnos, az eredeti kézirat elsõ 20 lapja, valamint a vége elveszett, közben is vagy hat helyszínrõl hiányzik pár lap. Ezek tartalmát a változatos életrajz ismeretében is csak legfeljebb sejthetjük.

Nem poén, ám igaz, hogy a Budapesten szedett és fûzött kiadványból lapok tucatjai potyognak ki. A használók kétszeres óvatossággal forgassák tehát a kötetet.

Voigt Vilmos


Czimer József: Többes szám elsõ személy.

Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 281 l.

Az ismert dramaturg és színházi szakember ezúttal mûhelytanulmányait kötötte csokorba, mintegy körbejárva a színházi munkafolyamat minden állomását. Ennek a kötetnek azt a címet is adhatta volna, hogy „Mivel foglalkozik egy dramaturg?" írja a kötet bevezetõjében. A dráma és írói címû fejezetben, többek közt, érdekes visszaemlékezést közöl Illyés Gyula utolsó drámájának születési körülményeirõl; a drámafordításról szóló fejezetben dramaturgiai mûhelybeszámolót Schiller Fiesco címû drámájának variánsairól.

A színház és mûvészei címû rész írásaiban a mûvek színrevitelének nehézségei, buktatói vagy sikeres pillanatai kerülnek elõtérbe. Többnyire személyes hangú, élményszerû visszaemlékezések Czimer József írásai - a legtöbb azonban színháztörténeti érdekû és jelentõségû. Kiemelendõ a számos, fontos adalékot tartalmazó írás közül a Várkonyi Zoltán-portré, melyben a szerzõ pontos képet ad a sokoldalú rendezõ és színész munkásságáról, s személyes emlékek segítségével rajzolja meg „igazi arcát".

A kötet írásaiból, legyen az nagylélegzetû tanulmány vagy rövid interjú, Czimer József portréja is kibontakozik: olyan, a színház iránt elkötelezett emberé, akinek munkássága lelkes alázattal és nagy hozzáértéssel szolgálja a mûvet, az alkotót és az elõadást, mely az õ közremûködése nélkül nehezebben születne meg és bizonyára csonkább lenne.

Erdõdy Edit


Csáth Géza: Napló. 1912-1913.

Utószó: Töttõs Gábor. Babits Kiadó, Szekszárd, 1989. 150 l.

Töttõs Gábor utószavával elõször jelent meg a nyilvánosság számára is elérhetõen a legendákból, tudományos dolgozatok utalásaiból, emlékezésekbõl már sejtett, de igazán jól senki által nem ismert, valóban nem a nagyközönség számára szánt napló, amely az orvos Csáth Géza orvosi tényleírása és az író bravúros fogalmazáskészsége ötvözeteképp megdöbbentõ dokumentum. Egy narkomániás orvos hétköznapjai tárulnak elénk részletesen, kendõzetlen õszinteséggel, önmarcangolóan és a feltáruló mélységektõl az olvasót is megborzongató aprólékossággal. Az utószó ismerteti Csáth Géza rövid életrajzát, orvosi kórképét, majd a gyilkos féltékenység kórképét is, amely odáig súlyosbodott, hogy az író 1919 júliusában három pisztolylövéssel megölte feleségét, Olgát, aki már ennek a naplónak is központi alakja.

Csáth Géza maga is azzal a szándékkal kezdte meg e napló írását, hogy morfinizmusa hiteles történetét rögzítse, írói és orvosi érdeklõdése egyaránt szerepet játszott a naplóírásban. Fürdõorvosként tevékenykedett a naplóírás évében, és e foglalkozásából következõen igen könnyen sikerült a számára vonzó nõket elcsábítania. Tíz nõ meghódításának részleteit ismerhetjük meg ritka alapossággal, s az eseményekkel kapcsolatos önelemzést kísérhetjük figyelemmel. A semmihez nem hasonlítható olvasmány valójában pszichológusoknak, elmegyógyászoknak és alkotáspszichológiával is foglalkozóknak, és Csáth írásmûvészetének kutatói számára nélkülözhetetlen (József Attila Szabad ötletek jegyzéke címû írásával kell összevetnünk a kutatásban betöltött szerepét).

A szokatlan mûfajú és tartalmú munkát igen szép kiadásban tette közzé a szekszárdi Babits Kiadó.

R. T. O.


Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései. 1945-1963.

Gondolat Kiadó, Budapest, 1989. 317 l.

A neves könyvkiadó elõzõ, hasonló címû kötetének folytatásában az 1945 utáni napok elevenednek meg. A Szabadság címû napilap kiadásáról, a Magyar-Francia Társaságról, a tankönyvkiadásról írt fejezeteken kívül fontos dokumentumok az 1945 utáni igazolóbizottsági elnökségi munkát felidézõ részek (különösen a Püski Sándorra vonatkozó lapok); a könyvnapok és könyvnapi kiadványok létrehozásában dokumentumokkal, levelekkel, korabeli cikkekkel, jegyzõkönyvekkel alátámasztott fontos szerep, sokrétû munka bemutatása; az államosítás folyamatának, az 1948-as könyvnap eseményeinek leírása. A következõ, Barátaim - Portrék címû egység közismert történelmi személyiségek, írók, költõk és Cserépfalvi Imre személyes kapcsolatát, közös munkáikat tárja fel; eddig ismeretlen levelek, nehezen megszerezhetõ kritikák újraközlésével növeli a személyes hangvételû beszámolók kordokumentum-értékét. A mozgalmas munka felidézésén kívül fontos könyvekre hívja fel a figyelmet, szerencsétlen sorsú munkatársainak állít emléket, hálával emlékezik vissza a könyvkiadásban segítõ Bóka Lászlóra, Faludy Györgyre, Gara Lászlóra és másokra. Külön fejezetet szentel a Corvina Kiadó történetének, alapításától a hatvanas évek elejéig.

A könyvtörténeti, politikatörténeti szempontból igen sok hasznos információt tartalmazó kötethez két gondosan készített bibliográfia csatlakozik: az egyik az 1931 és 1950 közötti Cserépfalvi-kiadványok teljes körét írja le, a másik a kiadványok fogadtatásának bibliográfiája (Tokaji Nagy Erzsébet munkái). Lengyel Beatrix érdekes képválogatása és névmutató egészíti ki a kiadványt.

R. T. O.


Csûrös Miklós:  Emlékeimbõl jövõt emelek.

Tanulmányok Fodor Andrásról. Somogy megyei Könyvtár, Kaposvár, 1989. 80 l.

Az 1929-ben született költõ 60. születésnapjára jelent meg ez a kis kötet, amely áttekinti munkásságának fõbb területeit: a pályakezdéstõl a mûfordítói munkáig, az általa kedvelt verstípusok, versformák, egyes verskötetek elemzésétõl a könyvesszék tartalmi-mûfaji jellemzéséig. 1980 és 1989 között írt tanulmányokat sorakoztat egymás mellé Fodor András értõ monográfusa, a mûveit kitüntetõ figyelemmel kísérõ irodalomtörténész, Csûrös Miklós. A címadás jellegzetességeinek, a zene és költészet összefonódásának, az életösszegezõ, számadó versek szerepének bemutatása után a Tánc címû verset elemzi tüzetesen, majd elismerõen ír Auden, Dylan Thomas, Paszternak és mások mûveinek tolmácsolójáról, a mûfordító Fodor Andrásról.

A költõt a köztudat filoszként is számon tartja, a Szó, zene, kép címû esszékötetének szaktudásról, széles körû érdeklõdésrõl tanúskodó írásait ismertetõ tanulmány meggyõzõen bizonyítja ezt a vélekedést. Fodor András Fülep Lajos alakját megörökítõ monumentális naplójához fûzött „széljegyzeteiben" Csûrös Miklós mûfaji kérdésektõl irodalomtörténeti események kommentálásán át a „teremtõ indiszkréció" fogalmának értelmezésével egy jelentõs értelmiségi szerepkör dokumentumának befogadását könnyíti meg az olvasóknak. Felhívja a figyelmet a legemlékezetesebb részekre, filozófusi mélységeire, a személyes adalékok hitelességére, az egyes részek színvonalának eltéréseire. A dokumentumértéken túl a szépirodalmi, epikai értékeket is kiemelkedõnek tartja.

A tíz írást tartalmazó kis kötetet egy kaposmérõi (a költõ szülõfalujabeli) ünnepség leírásával, egy szerzõi esthez készült bevezetéssel és egy születésnapi köszöntõvel zárja.

R. T. O.


Dávidházi Péter: „Isten másodszülöttje." A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza.

Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1989. 377 l.

Tudományos mûvek ritka érdeme, ha nem csupán a tények feltárásával, összefüggések bemutatásával, a tárgyról készült addigi tudományos munkák megismertetésével kelti fel az érdeklõdést, hanem a feldolgozás módjával is sikerül lebilincselnie olvasóit. Dávidházi Péternek egy teljesen új tudományos kutatási területet kellett felfedeznie, magyar nyelven meghonosítania, amikor a világ egyik legnagyobb lángelméjével kapcsolatos kultusz történetét óriási ismeretanyagra alapozva közreadta. A legszûkebb szakma kutatóitól a legszélesebb olvasóközönségig mindenki számára izgalmas szellemi élményt, kutatási anyagának bõségével, újszerûségével, meggyõzõ erejével és nyelvi megformálásával egyaránt kiemelkedõ szellemi teljesítményt nyújt.

A kultusztörténeti kutatást hazánkban elsõként meghonosító szerzõ könyve bevezetõjében valamennyi módszertani alapelvét bemutatja és indokolja, majd ezek ismeretében vezet be elõbb az angliai Shakespeare-kultusz szertartásrendjének genezisébe, s a magyar Shakespeare-kultusz fejlõdéstörténetét írja meg beszédes címû fejezetekben: Elsõ stádium: a beavatás kora (kb. 1776-1840), 2. Második stádium: a mitizálódás kora (1840-1864), 3. Harmadik stádium: az intézményesülés kora (kb. 1860-kb.1923), 4. Negyedik stádium: a bálványrombolás kora (kb. 1860-kb. 1960), 5. Ötödik stádium: a szekularizálódás kora (kb. 1948-tól napjainkig). A témával összefüggõ teljes szakirodalom és tényanyag ismeretének birtokában nemcsak Shakespeare magyarországi fogadtatásának történetérõl, hanem egyben a magyar irodalomtörténet-írásról, színháztörténetrõl, mûfordítás-történetrõl is beszédes keresztmetszetet kapunk. Klasszikus szerzõink (köztük kiemelkedõ jelentõséggel Arany János) és a világirodalom hasonlíthatatlan zsenije közötti viszony is feltárul az olvasók elõtt, hiszen nélkülük nem így alakult volna a kultusz.

Az évekig tartó kutatómunka eredményeként összegyûjtött anyag nagy filológiai apparátussal történõ feldolgozása után két elméleti fejezet zárja a kötetet. Az egyikben a szerzõ a magyar Shakespeare-kultusz tipológiai helyét és sajátosságait vizsgálja, a másikban megvonja egy irodalmi kultusz mérlegét. A történeti anyag tanulságai birtokában állapítja meg értékteremtõ történelmi szerepét: „...a kultusz összehasonlíthatatlanul több kulturális értéket segített napvilágra, mint amennyinek létrejöttét megnehezítette, vagy ideig-óráig meggátolta."

A tudományos igényû, példaértékû feldolgozást 796 jegyzet és 27 oldalt kitevõ bibliográfia zárja (az itt szereplõ elsõ szerzõ mûvébõl származik a címadó idézet).

R. Takács Olga


Demény Pál: Rabságaim. I-II.

Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 477, 397 l. (Tények és tanúk)

87 éves szerzõ mûve ez a munkásmozgalomban töltött évtizedeket felidézõ önéletrajzi visszaemlékezés. A szocializmusba, a kommunizmus eszméibe vetett hitét a legnagyobb megpróbáltatások, üldöztetések, börtönbüntetések ellenére is megõrzõ Demény Pál felidézi ifjúságát, az elsõ világháború ellen cselekedni kívánó pártmunkás emlékeit, jeles kortársaival való találkozásait.

Egész életében tevékenyen küzdött a marxizmus eszményeinek terjesztéséért, a legkülönbözõbb szervezetekben vállalt oktató-, szervezõmunkát, majd a harmincas évektõl kezdve röpiratokban, cikkekben, könyvekben fordult a munkásokhoz, parasztokhoz, szakszervezetekhez, egyesületekhez felvilágosító, mozgósító propagandát folytatva. A magyar antifasiszta ellenállás egyik vezetõjévé vált, a háború után azonban újra letartóztatták koholt vádak alapján.

Hat és fél évet Horthy, tizenegy évet és nyolc hónapot Rákosi Mátyás börtöneiben töltött (ebbõl nyolc évet magánzárkában). Munkásságát hosszú évtizedekig nem értékelte kellõképpen a történetírás, rehabilitációja csak a nyolcvanas években történt meg.

Megrendítõ visszaemlékezései elsõsorban történészek, sajtótörténészek számára nyújtanak gazdag dokumentumanyagot: levelek, cikkek, röplapok, nyomozati jegyzõkönyvek, beszélgetések idézeteinek segítségével. Különös, szokatlan nézõpontból láttatja az elmúlt évtizedeket, társadalomkutatók, irodalomtörténészek számára egyaránt fontos háttérinformációkkal árnyalja azt a közeget, amelyben a tudományos és szépirodalmi mûvek születtek és hatottak.

R. Takács Olga


Dér Zoltán: Perben a pusztulással.

Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1989. 183 l.

A klasszikus értékek eltékozlásával szemben emeli fel szavát a szabadkai irodalomtörténész, Dér Zoltán Perben a pusztulással címû tanulmánykötetében. A modern irodalomértelmezési kísérletek korában a mûközpontú szemlélet és a recepció-esztétika már-már kizárólagosságot követelõ pillanataiban a szerzõ a klasszikus irodalomtörténet-írás szellemtörténeti forrásaihoz tér vissza.

Dér Zoltán mélységesen hisz az élet szellemi tartalmai és a mû közötti szigorú megfelelésekben, hisz abban, hogy az életrajz megfejthetõ titkai közvetlenül alakítják magukat a mûveket. „...a vers, ha jelentõs, a világkép egészét tükrözi" - szögezi le Dér Zoltán, s ebbõl számára az is kiderül, a világban õrzött emberkép - mint morális üzenet - lesz az a szellemi tartalom, amely esztétikai minõséget öltve, mûalkotássá kerekedhet, megfejthetõ titokként õrizve alkotója szellemi világát. Ehhez azonban feltétlenül az életrajz régi jogaiba való visszahelyezésére van szükség. „Tudatában vagyunk azoknak a poétikai igazságoknak - írja a szerzõ -, amelyek ma már meggyökeresedtek a szakma tudatában: annak, hogy a mû nem egy-egy élményt tükröz, hanem az élmény által mozgósított tapasztalatok összességét, hogy a mûben szereplõ hõs - a versben is - megformált, átformált történelmi és nembéli élmény képviselõje, tehát nem azonos a szerzõ magánemberi énjének egyik vagy másik élményével. Azt is tudjuk azonban, hogy a mû forrásai között a szerzõ magánemberi élete legalább olyan fontos, mint történelmi tapasztalata."

Ady ügyében hirdetett perújrafelvételében, majd Babits Mihály beszélgetõfüzeteit, Kosztolányi Dezsõ levelezését, Szabó Lõrinc naplóit és feljegyzéseit, Németh László életrajzi vallomásait, Vas István visszaemlékezéseit olvasva a mûvekhez keresi az utat, kutatja annak a világképnek a részleteit, amely a mûalkotásban nyeri el a maga igazi hitelét és teljességét.

Dér Zoltán a klasszikus tanítás alapján meggyõzõdéssel vallja: az életrajzi tények a mû- és a világértés csodáival ajándékozzák meg az olvasót.

A kötet néhány tanulmánya Szabadka múltbeli irodalmi életérõl ad számot. Kosztolányi Dezsõ családi levelezése mellett Csáth Géza novelláiról, Lányi Sarolta ifjúkori zsengéirõl és naplójáról, valamint Somlyó Zoltán szabadkai éveirõl szólva a város századeleji szellemiségét - s egyben sajátos szellemtelenségét is - felidézi. S ha a korabeli szerzõk joggal érezhették, sok esetben mostohán bánt velük a vidék és a város, ma - visszatekintve a távoli múltba - mégis úgy tûnik, érdemes hûséggel szolgálni hagyományainkat, hiszen a régi üzenetekben jelentõs megtartó erõ mûködik.

Ady fájdalma és Babits bölcsessége mellett Kosztolányi gyermekkori szorongásai és Csáth Géza tragikus félelmei, feloldhatatlan kínjai mai gondjaink alapjait jelentik, s ez utóbbiak története minden tekintetben Szabadkához kötõdik. Azzal, hogy az irodalomtörténész Dér Zoltán öröklött értékeink rendjét keletkezésük folyamataiban láttatja, a klasszikus igényességre figyelmeztet, egyszersmind az élet, az alkotás és a mû elválaszthatatlan összetartozására is felhívja a figyelmet.

Mák Ferenc


Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka.

Önéletrajzi jegyzetek, 1958. Szerkesztette: Kelevéz Ágnes, elõszó és jegyzet Botka Ferenc. Múzsák Kiadó, Budapest, 1989. 185 l. (Irodalmi Múzeum)

A Petõfi Irodalmi Múzeum fontos kezdeményezése volt a nyolcvanas években az intézmény táraiban õrzött dokumentumanyag széles közönséget érdeklõ részeinek jegyzetekkel, apparátussal, magyarázó elõszóval ellátott szakszerû közzététele. Ennek a vállalkozásnak a keretében jelent meg Déry kéziratos emlékezéstöredéke. A kötetnek a sajtó alá rendezõ és a szerkesztõ által adott címe az írás születésének körülményeire utal. Mint az Elõszó is részletesen tájékoztat, az írót 1956-os tevékenységéért letartóztatták és bíróság elé állították. Már tizenegy hónapot töltött a börtön falai között, amikor 1958 júniusában elhatározta, hogy lejegyzi emlékeit. A befejezetlen (vagy talán helyénvalóbb így fogalmazni: az épp csak elkezdett) emlékidézés a kötetben az Önéletrajzi jegyzetek 1958 korrekt címet viseli.

A kötetcím: Börtönnapok hordaléka ellenben némileg félrevezetõ. Utal Dérynek néhány évvel halála elõtt kezdett jegyzetsorozatára, amelynek a szerzõ a Napok hordaléka címet adta, ezzel utalva arra, hogy nem vállalkozik többre, mint hogy az élet végén valamely elõre kitûzött alkotói szándék nélkül megfogalmazza tûnõdéseit. Ezzel szemben a börtönben írott önéletrajzi jegyzeteket a szerzõ egy késõbb megalkotandó számvetés nyersanyagának, anyaggyûjtésének szánta. A börtönélet okozta tagadhatatlan letargia tünetei ugyan egyaránt kiütköznek az írás tartalmán és formáján, de ez nem változtat azon a tényen, hogy az itt megismert életanyag igen nagyszámú elemével a hatvanas években készült nagy számvetésben, az Itélet nincs címû mûben újra találkozunk. Nem annyira hordalékok talán ezek a jegyzetek, a megfogalmazásbeli igényesség idõnkénti gyengülése és a szerkesztés hiánya ellenére sem, hanem a rendkívül lehangoló körülmények között (9 év börtön kilátásaival) is mûködõ alkotói ösztön megnyilvánulásai. A börtönélet magánya és nyomorúságai ellen az írás régóta hatékony ellenszernek bizonyult, s Dérynek nem is egy mûve, köztük egyik jelentõs regénye, a G. A. úr X-ben is az alatt a három év alatt íródott, amelyet 1960-as, amnesztiával történt szabadulásáig börtönben töltött.

A szövegben a börtönre vajmi kevés és nagyon közvetett utalást találhatunk csupán. Az elsõ feljegyzésekben szüleit, elõdeit mutatja be, azt gyûjti össze, amit emlékezete önnön származásáról megõrzött. Emlékezete ezután hosszan idõz a gyermekkor felidézhetõ eseménytöredékeinél, számításba veszi mindazt, ami családi körben és a rokonság szélesebb mezõnyében élete elsõ éveiben, évtizedeiben történt. Az elsõ irodalmi emlékek csak a töredék egyharmada táján kezdenek feltünedezni, a történelmi eseményekkel, a világháborúval, majd az azt követõ forradalmakkal kapcsolatban itt - noha a Tanácsköztársaság szellemi életében már aktívan részt vett - vajmi kevés szó esik.

A kötet tehát nemcsak jellegében (apparátus - fõszöveg), hanem hangnemében is élesen kettéválik. Az Elõszó és a Függelék az ötvenes évek közepének az ötvenhatos tragédiába torkolló drámai eseményeit és a bennük aktívan, harcosan részt vevõ, majd a megtorlásnak áldozatul esett Déryt mutatják be. A fõszöveg maga, ezzel ellentétben, mélyen lehangolt, de azért a boldog gyermekkor iránti nosztalgiától sem mentes visszatekintés a századelõ évtizedeire, középpontjában a magánemberi vonatkozásokkal.

A két elkülönülõ tartomány egyetlen szilárd ponton érinti egymást: az író dezillúziós önarcképében. A lesújtóan negatív mérleget rögtön az elsõ feljegyzés megvonja: „életem legvégén az ellen vétettem, amiért egész életemben küzdöttem, s most börtönben ülök. Hatvannégy éves vagyok. Kétséges, hogy e hatvannégy év alatt volt-e annyi érdemem a szocializmusért végzett munkámban, mint amennyi kárt tettem néhány hónap alatt. Mit érnek a könyveim?... Nem tudom". Akad talán olyan olvasó, aki meghökken ezeken az önkritikus szavakon, amelyekkel az író elítélte ötvenhatos tevékenységét. A börtönlakó õreinek való kiszolgáltatottságával és óvatos önvédelmi reflexével próbálja megmagyarázni az elhatárolódást attól a magatartástól, amelyet ma bátornak, igazságszeretõnek ítélünk. Ne feledjük azonban, hogy minden nagy közösségi ügy, amely akár a túlerõvel folytatott igazságos harcban, de elbukott, megtermi a benne résztvevõk lelkében az önvizsgálatot, az önvádat, a kudarc okainak keresését. A hiábavaló áldozat súlya nyomasztja a lelkiismeretet.

Bármint legyen is, ez a töményen negatív mérleg az, amely meghatározta a börtönben múltjára visszagondoló író nézõpontját. Életét olyan útnak látta, amely idõs korára a börtönbe vezette õt, talán ama nagy vállalkozás árulójának is hitte olykor magát, amelyre életét föltette: a szocializmusért. Mielõtt múltja részleteinek feltárásába belekezdett volna, önéletrajzát eleve annak példázataként fogta föl, „hogy egy emberszeretõ, ártalmatlan s jóindulatú ember élete milyen fölösleges, haszontalan, sõt kártékony tud lenni". A közelmúltban végrehajtott tetteirõl aztán nem szólt, az elsõ feljegyzésben megfogalmazott képlethez azonban mindvégig tartotta magát. Lett légyen szó édesapjához való viszonyáról vagy szerelmi tapasztalatlanságáról, a kártyaszenvedélyrõl, elsõ írói teljesítményeirõl, önnön haszontalanságának, kártékonyságra való hajlamának önvádja mindvégig ott komorlik az emlékek fölött.

Hogy itt az alkalmi politikai megrendülésen túl tágabb körû és mélyebb kiábrándultság is munkál, s hogy vázlatai mögött egy olyan pesszimista filozófia rejlik, amely az önvádlóan, önostorozóan vallomásos emlékírás sok más klasszikus példájával tart rokonságot (Augustinustól Rousseau-ig), azt mi sem mutatja jobban, mint hogy az említett Ítélet nincsben a múltjához való viszonya nem változott lényegesen, noha a hatvanas évek itthon és külföldön aratott sikerei álltak már ekkor mögötte.

Ez a rezignáció, kiábrándultság, önértékelési elbizonytalanodás sajátos módon felesel a Bevezetés eseménykrónikájával, s a Függelékkel, amely válogatást közöl Déry Tibor beszédeibõl, írásaiból 1954-1956. Az a határozottság, amellyel az író szembefordul az akkori irodalompolitika három vezetõjével, az a tisztánlátás, amellyel a szektás ideológiának a kulturális életben végzett pusztítását elemzi, amellyel a nagy nemzetközi megbecsülésnek örvendõ Solohov állásfoglalását visszautasítja, egy egészen más Déry portréját vázolja fel: a Niki és a Szerelem szerzõjéét. Anélkül, hogy választanunk kellene közöttük, kétségtelen, hogy az emlékezéstöredék szerzõje az önostorozás minden esetleges affektáltsága ellenére is emberibb, a létezés olyan dimenzióival néz szembe, amelyekre a legrokonszenvesebb politikai álláspont képviselõje sem vállalkozik, emberképe ábrándmentesebb, töprengõbb, nincs mindenre biztos, kész válasza. Kétségtelen, hogy ezekben a feljegyzésekben jut elõször felszínre a kései Déry, A kiközösítõ írójának ironikus, önironikus emberlátása.

Ezt az új dimenziót talán valóban a börtönlét tárja föl elõtte. Az ügy, amely melletti kiállása börtönbe juttatta õt, reménytelenül elbukott, s ezzel párhuzamosan hitelét is veszítette, mert megkérdõjelezõdött folytonossága a szocialista munkásmozgalommal, s az annak támogatását magára vállaló értelmiségi magatartással. Az ötvenhatos tevékenységével szembeni önkritika nyilvánvalóan nem juttatta vissza az írót korábbi, a szocializmus utópiájába vetett felhõtlen hitének boldog állapotába. A közösségi üdvösségkeresés minden (legalábbis minden direkt) formájától egyszer s mindenkorra eltávolodott. Indulata nem ez ellen fordult elsõsorban, hanem önmaga ellen. Az önismeret tövises útjára lépett. Szocializációjának folyamatát - minden töredékesség dacára - úgy rajzolja meg, hogy feltárja: hogyan ébred rá a kisgyermek az õt körülvevõ világ esendõségeire, gyöngeségeire, s hogyan alkalmazkodik hozzá õ maga is.

Kínosan igyekszik leltározni, hogyan törnek föl õbenne is azok az alkalmi gyengeségek, jellemhibák, amelyek felnõtt életét behálózzák. Az írói hivatástudat kegyelmi állapotát, ami végsõ hivatkozása lehetne, többszörösen és következetesen elhárítja. A talán spontánul, akaratlanul választott fonál, amelyre emlékeit felfûzi, az elsõ élmények, az õsélmények keresése: az elsõ erotikus élménye, az elsõ káromkodás, amit hallott, az elsõ meztelen nõi test, amelyet látott, az elsõ ember, akinek a szegény mivolta feltûnt neki, az elsõ bõrnadrág, az elsõ magömlés, az elsõ pofon, amit kapott stb., stb. Természetesen mindezt, ha teheti, önmaga ellen fordítja, önkicsinyítésre használja föl. Még rossz emlékezõtehetségébõl is (amelyet Freud, önmagáról szólva az õ nagy szerencséjének tart), önvádat kovácsol, tudniillik a hozzá közel álló emberek iránti hálátlanság jeleként értelmezi.

Bárhogy is ítéljük meg mindezt, látnunk kell, hogy Déry ezekben a feljegyzésekben kései emberképét és világképét formázza, egy olyan iránymódosítást hajt végre bennük, amely nélkül a hatvanas évek jelentõs regényeit meg sem írhatta volna. A változás elsõ eredménye a nem sokkal késõbb, a börtönben írott G. A. úr X-ben címû regény, amely címadó fõhõsének monogramja: G. A., az emlékezõ feljegyzésekben felidézett ifjúkori barát, Gross Andor nevének kezdõbetûivel esik egybe. A kis kötet tehát Déry pályájának megértése és mélyebb megismerése szempontjából kulcsfontosságú nyersanyagot bocsájt a szakemberek és az író iránt intenzívebben érdeklõdõ (napjainkban talán túlságosan is megfogyatkozott számú) olvasók rendelkezésére.

Tverdota György


Dobóné Berencsi Margit: Nagy László tizenkét versének elemzése.

Tankönyvkiadó, Budapest, 1989. 228 l.

A kis példányszámban megjelenõ, irodalomtanárok, szakkörvezetõk, érdeklõdõ diákok számára készült segédkönyv magas színvonalon közvetíti azokat az ismereteket, amelyek a kiemelkedõ kortárs költõ mûvészetének befogadását megkönnyíthetik.

A kiválasztott tizenkét vers jól reprezentálja az egész Nagy László-i életmûvet (köztük vannak a Csodafiú-szarvas, Havon delelõ szivárvány, Tûz, Ki viszi át a Szerelmet, József Attila, Versben bujdosó címûek). A szerzõ a teljes szakirodalom ismeretében, a gyakorló pedagógus szempontjait is érvényesítve, változatos módszerekkel, közérthetõ nyelven, minden fontos szempontot érvényre juttatva bontja ki a versek értékeit. Meghatározza helyüket nemcsak a költõ életmûvében, hanem az egész kortársi magyar lírában bizonyítani tudja kiemelkedõ rangjukat is.

Tartalmi, gondolati elemzés és a ritmika, versforma, nyelv együttes vizsgálata enged betekintést az egyes versek bonyolult világába, a szövegek összetettségébe, a hagyományt és a csak Nagy Lászlóra jellemzõ új poétikai eszközöket ötvözõ alkotásokba. Jelzi a versekbõl sugárzó becsülendõ emberi magatartás, erkölcsi példa értékeit is. A tanulmányi versenyeken induló középiskolások közül sokan választják Nagy László verseinek elemzését, számukra is nélkülözhetetlen a versek megközelítésének lehetõségeit bemutató kötet. Példamutató tömörséggel tér ki az életrajzi adatokra, a néprajzi és nyelvi sajátosságokra, jól értékesíti a kutatók eredményeit, azokat nem mechanikusan alkalmazza, hanem saját ízlésével és módszereivel gazdagítva kalauzol Nagy László különleges hangulatú, erõteljes, korszakjelzõ értékû költészetében.

Az elemzéseket jól válogatott bibliográfia zárja.

R. Takács Olga


Dukkon Ágnes-D. Zöldhelyi Zsuzsa-Fenyvesi István: Orosz írók magyar szemmel.

Az orosz irodalom magyar fogadtatásának dokumentumai 1920-tól 1944-ig. Szöveggyûjtemény. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989. 680 l.

Az egyetemi segédkönyvnek készült kötetek magyar írók írásait tartalmazzák évenkénti bontásban. A cikkeket, tanulmányokat 35 kiadványból válogatták a szerkesztõk, a kötet végén valamennyirõl tömör ismertetést közölnek a Budapesti Szemlétõl a Gondolaton, Korunkon, Napkeleten, Szép Szón keresztül a Világ címû lapig. A 147 írást 88 író és publicista munkáiból úgy állították egymás mellé, hogy valamennyi jelentõs orosz századvégi kortárs alkotóról olvasható legyen legalább egy, de például Dosz-tojevszkijrõl, Csehovról, Gogolról, Tolsztojról, Gorkijról, Bugyinról több ismertetés, elemzés, méltatás.

Az orosz irodalom fordítóiról is találunk itt megemlékezést (Gyergyai Albertrõl, Pais Dezsõrõl). Kosztolányi Dezsõ, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Sinkó Ervin, József Attila, Illyés Gyula, Babits Mihály, Németh László, Szerb Antal, Hamvas Béla és mások pedig a legnagyobb elismerés hangján, a remekmûveknek járó figyelemmel és megbecsüléssel szólnak az azóta klasszikussá vált híres regényekrõl, színmûvekrõl és elbeszélésekrõl.

Az irodalom szakos egyetemi hallgatók orientálásán, figyelmük felkeltésén túl is fontos ez a gyûjtemény, mert a sokszor már nehezen hozzáférhetõ folyóiratokból kiválogatott anyag egyben a magyar irodalomtörténetrõl is sokoldalú, színes képet ad.

A Függelékben közölt levélválogatás betekintést nyújt a fordítás, kiadás, népszerûsítés 1920-1945 közötti hazai módszereibe, gondjaiba is.

R. T. O.



Ez volt március 15-e. Kortársak írásai a forradalomról.

Közzéteszi Lukácsy Sándor. Minerva Kiadó, Budapest, 1989. 303 l.

A nevezetes napról, március tizenötödikérõl számos visszaemlékezés, emlékirat, dokumentumkötet, album jelent meg, legutóbb Rózsa György összeállítása Negyvenyolc a kortársak szemével 1973-ban (ez képek, nyomtatványok és iratok kitûnõ gyûjteménye), majd 1984-ben Spira György kicsi, de informatív kötete, a Petõfi napja.

Az újabb, Lukácsy Sándor által összeállított kötet két fõ részre oszlik. Az elsõben egykorú beszámolók, majd késõbb leírt emlékezések alapján idézi fel a nagy nap pillanatait. A korábbi kiadványok eseménytörténetre koncentráló szerkesztésével szemben itt a szerzõ az egykorú szemlélõ, a kortárs benyomásainak közvetítésére törekszik. Petõfi naplója s a Pesti Hírlap tudósításai után Jókai, Vahot Imre, Egressy Gábor beszámolóit közli, melyek akkor a Pesti Divatlap vagy az Életképek hasábjain jelentek meg. Érdemes lett volna melléjük tenni a kissé konzervatív fiumei kormányzóné, Csapó Ida naplójában lejegyzett sorokat és esetleg néhány egykorú magánlevelet is. A sajtóban megjelent híradások, illetve beszámolók mellé kerültek az egykorú röpiratok beszámolói: Kléh István, Zerffi Gusztáv, Birányi Ákos és Nyári Albert tollából. Ezeket a friss beszámolókat egészítik ki a késõbbi visszaemlékezõk mûveibõl válogatott szemelvények. Fontos nevek, hiteles emlékezések ezek, Vajda János, Korányi Frigyes, Hatala Péter, Székely József, Táncsics Mihály és Degré Alajos írásai. (Szívesen vettük volna Hamary Dániel visszaemlékezéseit is.)

Érdekesebb és valódi újdonság a kötet második része. Ugyanis a pesti eseményeket évente egyszer legalább március tizenötödikén felidézzük, de ki tudja, mi történhetett az ország többi városában, Pozsonyban, Gyõrött, Pápán, Székesfehérvárt, Egerben, Zilahon vagy éppen Kunszentmiklóson. A kötet második részében a pesti lapok vidéki tudósításait olvashatjuk, ez érdekes körkép, megbízható indikátor, mely a politikai változás hatásának mélységét, terjedésének ütemét mutatja.

A kötet végén egy kultusztörténeti érdekesség is található. Lukácsy Sándor ismerteti azt a kassai Képes Újság 1848. április 22-i számában közölt Marco Casagrande-szobortervet (ez látható a kötet hátlapján), melynek alapján akartak emléket állítani Pesten a márciusi forradalomnak. A szobor természetesen azóta sem készült el, de fontos adalék arra vonatkozóan, hogy saját történelmét mennyire tudatosan élte akkor a nemzet.

Sz. G. Z.




Fábián Dániel: József Attiláról.

Válogatta, szerkesztette és az elõszót írta: B. Bernáth István. Múzsák Kiadó, Budapest, 1989. 179 l.

A szerzõ elõször 1974-ben, saját kiadásában jelentette meg írását, amelyet mûfaji szempontból leginkább az emlékezések közé sorolhatunk. A kiadó és B. Bernáth István, aki válogatta, szerkesztette az anyagot és elõszót írt hozzá, alighanem azért döntöttek a másfél évtizeddel késõbbi újraközlés mellett, mert a rendszerváltozás idõpontjában kedvezõbbnek találták a szellemi légkört a Bartha Miklós Társaság egykori ügyvezetõ elnöke által József Attila népies idõszakáról írottak nyitottabb fogadtatásához, mint a hetvenes évek elsõ felében. Fábián 1980-ban elhunyt, így az újrakiadás szakmai felelõssége teljes egészében a szerkesztõ vállaira nehezedett.

B. Bernáth Istvánnak munkája során nem állt módjában információkért a szerzõhöz fordulni, ellenben szabad kezet kapott az eredeti szöveg átszerkesztésére, rövidítésére, illetve a hagyatékban található kéziratból újabb passzusok beemelésére, stiláris javítások végrehajtására. Ami az utóbbit illeti, az írásra bõven ráfért az utólagos gondozás, mert Fábián nem mondható éppen stílusmûvésznek.

Az alapos, szakszerû, bár a szerzõ politikai-közéleti pályája iránt helyenként érzékelhetõen elõzékeny Elõszó, amely ismerteti Fábián életútját és munkásságát, tájékoztat arról, hogy a könyv kéziratának alapszövege 1954-1955-ben keletkezett. Kétségkívül ez a körülmény magyarázza, hogy az író nem elégszik meg a költõrõl megõrzött emlékeinek felidézésével, hanem annak gyermekkoráról, a nõkhöz való viszonyáról, betegségérõl stb. alkotott képét is szükségesnek tartja ismertetni.

Hogy a költõrõl való mai tudásunk fényében ezek a fejezetek és részletek egészében véve viszonylag csekély információértékkel bírnak, olykor pedig nem állják meg a helyüket, azt a szaktudományos háttérnek a megírás idején tapasztalható hiányai is magyarázzák, ámbár azért az túlzás, hogy 1955-ben „a József Attila-kutatás még gyermekcipõben járt" volna. A költõ életmûvére irányuló, szorosabb értelemben vett történeti-filológiai vizsgálódások elsõ jelentõs eredményei 1947-1948 táján már ismertek voltak.

A szöveg ama részeinek újraolvasása, amelyek túllépnek a korai népies körökben együtt töltött idõszakra történõ szorosabban vett visszaemlékezésen, azonban kellemes meglepetésekkel is jár - persze, nem annyira az érdeklõdõ olvasó, mint inkább a József Attila-filológiát mûvelõ vagy a benne alaposabban járatos szakember számára. Még a József Attila költõi rangját taglaló fejezetben is vannak figyelmet érdemlõ megállapítások, noha az esztétikai ítélkezés, a poétikai elemzés igazán nem erõssége Fábiánnak.

Közérdeklõdésre természetesen azok a lapok tartanak számot, amelyeken Fábián Dániel József Attila népies korszakáról szól megismerkedésüktõl (az emlékezõ szerint 1928 elején, valószínûbb azonban, hogy legkorábban 1928 második felében) a Bartha Miklós Társaságból történõ együttes kilépésükig (1930 októberében), illetve a költõ mozgalmi idõszakára emlékezik, kapcsolatuknak a harmincas évek derekán történõ megszakadásáig.

Az emlékezés jeles értéke a József Attilára vonatkozó emlékirat-irodalomnak, hiszen Fábián Dániel koronatanúnak számít, ha a költõ népi körökben folytatott tevékenységérõl van szó, pozíciójánál fogva (a Bartha Miklós Társaság ügyvezetõ elnökeként a fiatalok e társaságának mûködésérõl teljes panoráma tárult ki elõtte), de abból eredõen is, hogy évekig folyamatosan munkakapcsolatban álltak egymással. Ebben a vonatkozásban sem Lakatos Péter Pál, sem Kodolányi, sem Féja Géza, sem Illyés emlékezései nem értek föl azokkal az információkkal, amelyeket ez a kötet nyújt.

Rövid felidézésükre itt annál kevésbé van szükség, mert a József Attila-szakirodalom már többszörösen és alaposan, kritikailag feldolgozta õket. Ami bennük helytállónak bizonyult, belekerült a költõrõl való tudásunk állományába. Legföljebb az a globális méltató megállapítás kívánkozik ide, hogy a szerzõ - egyáltalán nem kizárólagos igénnyel - József Attila életmûvének népies oldalára irányítja a figyelmet: „József Attila legnépiesebb költõink egyike"- írja, s ezt a tételt számos adalékkal támasztja alá. Ma már talán úgy tûnhet, hogy Fábián nyitott kapukat dönget ezzel a tézissel, de aki kicsit is ismeri az életmû kritikai fogadtatásának történetét, az tudhatja, hogy a népi mozgalom hívei és kutatói inkább a népi költészet keretein kívülre rekesztették líráját, mintsem annak részeként igyekeztek volna õt tárgyalni. Politikai, ideológiai „és természetesen esztétikai" okokból azoknak a kritikusoknak a hangja volt erõsebb és hitelesebb, akik proletárköltõ mivoltát emelték ki, vagy akik az urbánus oldalt hangsúlyozták szellemi beállítottságában. A költõi hangvétel és a mondanivaló teljességének megértéséhez azonban kétségkívül a parasztság sorsa iránti aggódás és a népi kultúrától, a folklórtól történt ihletettség számbavétele is szükséges.

Az a pont, amelyen Fábián Dániel és József Attila neve egymáshoz a legszorosabb közelségbe került, a Ki a faluba, címû 1930 júniusában napvilágot látott füzet aláírása. Ez az a munka, amelyet a két fiatal értelmiségi együtt szignált, amelynek bizonyos értelemben társszerzõi. Az emlékezés mértani középpontjába is ez az írás, illetve az ennek születésérõl beszámoló fejezetek kerültek. Társszerzõségen jelen esetben azt kell értenünk, hogy a Fábián Dániel által készített fogalmazványt József Attila rövid idõ alatt alaposan átírta, úgy, hogy szellemisége lényegében azonos maradt, (amit az is tanúsít, hogy Fábián vállalta az átalakított szöveget), de stílusát, retorikai csiszoltságát tekintve jelentõsen módosult.

B. Bernáth István nagyon helyesen elhagyta a Törekvés nyomda által publikált végsõ szöveget, amely az 1974-es kiadásban még szerepelt, s csak a Fábián Dániel által írott fogalmazványt tette közzé. A fogalmazványnak azóta elõkerült egy gépiratos eredeti töredéke, amely a Fábián-féle változat két hosszú részletét tartalmazza. A két változat összevetése arról tanúskodik, hogy Fábián az eredeti gépirat szövegén számos kisebb-nagyobb javítást tett. Nagyjában-egészében a közölt változat hiteles, a részletekben való, és nemcsak stiláris, hanem tartalmi eltérések folytán azonban hamis kép alakult ki a költõ számára rendelkezésre álló nyersanyag megfogalmazásának színvonaláról, és így az általa végrehajtott átalakítások tényleges mibenlétérõl is. Ezt a hiányt igyekszik pótolni József Attila prózai mûveinek a közeljövõben megjelenõ kritikai kiadása.

A szerkesztõ munkája egészében véve színvonalas és igényes, amit a szöveghez csatolt pontos és alapos, biztonsággal eligazító, helyenként forrásértékû információkat tartalmazó 173 jegyzet önmagában véve is bizonyít. A Bartha Miklós Társaság (és általában a népi mozgalom elõzményei) történetében otthonosan mozgó történész szakember munkája.

Tverdota György


Fábry Zoltán összegyûjtött írásai (1956-1958).

8. kötet. Újságcikkek, tanulmányok. Alabán Ferenc utószavával és Reguli Ernõ bibliográfiájával. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1989. 424 l.

Fábry Zoltán életmûsorozata e kötetének írásai két nagy témakör köré csoportosíthatók: az egyik az antifasizmus állandóan visszatérõ kérdése, a másik a csehszlovákiai magyar irodalmi fejlõdés iránti felelõsségérzet. A háborús események összegezése és elemzése e néhány évnyi publicisztikai és tanulmányírói termésben is jelentõs, a béke fontosságát szuggeráló, a békéért küzdõ író számára állandó erkölcsi parancsot jelentett a vox humana hirdetése, az antifasiszta harc folyamatosságának fenntartása, a gondolat-erkölcs-béke összefüggéseit bizonyító üzenetek közvetítése. E témáknak több kötetnyi írást szentelt, a háború és a pusztítás ellen minden lehetséges fórumon, minden alkalommal felemelte a szavát.

A kibontakozó csehszlovákiai magyar irodalom érdekében írott cikkei, tanulmányai, kritikái közül az Ideje már bizony címû az Irodalmi Szemle havi folyóirat megindulását köszönti. Hosszú tanulmányt szentel Gyõry Dezsõ és Forbáth Imre munkásságának. Huszadik századi világirodalmi nagyságokat ünnepel a különbözõ évfordulók alkalmából.

Valamennyi e kötetben közreadott írásához Alabán Ferenc hasznos utószava ad kulcsot, õ egészítette a gyûjteményt igen pontos filológiai adatokkal, névmutatókkal. Az író e korszakának gazdag publicisztikai termésérõl Reguli Ernõ készített megbízható bibliográfiát.

R. T. O.


Fekete Gyula: Gondolkozzunk, magyarok!

Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 572 l.

A nyolcvanas évek elejétõl 1987-ig írott esszék, jegyzetek, emlékezések, interjúk sorjáznak a „mûvészi szépnek és társadalmi igaznak, az érzelmeknek és az értelemnek, a magánéletnek és a közéletnek, az egyénnek és a közösségnek, a nemzetnek és az emberiségnek, a jelennek és a jövõnek egyaránt" elkötelezett író kötetében, amely hét nagyobb fejezetre tagolódik. A fejezetcím jól tükrözi a kisebb-nagyobb terjedelmû írások tematikáját: a Mûhely tarthat leginkább számot az irodalmárok érdeklõdésére, a szerzõ ebben írókról, mûvekrõl, közízlésrõl, az irodalom és a kritika közötti viszonyról, az értékek válságáról tûnõdik, sok klasszikus és kortárs mû felvillantásával. Az Anyatej címû rész a magyar irodalom tanításáról, olvastatásáról, olvasótáborokról szól; a Koszorú címû fejezetben a Márciusi Frontról, Reviczky Imrérõl, Gáll Istvánról, Szabó Pálról, Erdei Sándorról, Fábián Zoltánról, Kardos Lászlóról, Illyés Gyuláról olvashatunk. A negyedik, a Terhes örökség címû közéleti gondokat, társadalmi problémákat világít meg az író átélt élményeinek segítségével, s itt kapnak helyet a Tokaji Írótábor keltette gondolatok is. Az 5. és 6. rész a távolabbi jövõképet közelíti meg Lesz-e gyümölcs a fán? és A jövõ forrásvidéke címmel. Fekete Gyula aggodalmainak hangot adva egyik írásának is azt a címet választotta: „Kongatom a vészharangot...". A befejezõ ciklus az íróval készített interjúkat adja közre. Ezek között a legtöbb önéletrajzi és irodalomszociológiai információval a „A közéletiség - alkati kérdés" címû, a Napjainkban megjelent beszélgetés szolgál.

A könyv a nyolcvanas évek társadalmi jelenségeit figyelõ jellegzetes írói magatartás dokumentuma.

R. Takács Olga


Fekete Gyula: Süket a meztelen király.

Közgondok, vitairatok. Püski Kiadó, Budapest, 1989. 196 l.

Fekete Gyula közéleti íróként változatlanul folytatja a társadalmi problémák leírását, leleplezését, megoldási javaslatok keresését. E könyvében is ilyen jellegû huszonnégy írását gyûjtötte egybe.

Négy fejezetcíme pontosan jelzi az érintett problémákat: A megrabolt jövõ; Történelmi leckéink; Megrabolt jelen; Merre tovább?

A legfontosabbnak az alacsony születésszám okainak és következményeinek feltárását tartja, érveivel, szociológiai felmérések alapján készített elemzéseivel. A könyv a „létezõ szocializmus" szétesésének utolsó pillanatairól készít lenyomatot, közérzet-meghatározó problémákat elemez.

Az orvos halála címû regénye kapcsán született Tûnõdés az emberi minõségrõl címû írása Bibó Istvánra emlékezve a szellem és a hatalom kapcsolatát boncolja.

R. T. O.



Fekete Sándor: Petõfi evangéliuma. A költõ és a francia forradalmak.

Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1989. 429 l.

A cím Petõfi 1848. március 15-i naplójegyzetének kitételére utal, melyben a francia forradalmak története mint „a világnak ez uj evangelioma", az „emberiség második megváltója" van említve. E naplójegyzetre hivatkozva határozta meg Fekete Sándor könyvének tárgyát: mi az, amit Petõfi Sándor bizonyíthatóan ismert a francia forradalmak történetébõl, „helyesen jellemezte-e saját eszmei fejlõdését a költõ, amikor a francia forradalmaknak tulajdonított központi jelentõséget világnézete alakulásában?" Végül azt kívánta Fekete Sándor meghatározni, hogy a XIX. század elejének forradalmi irányzatai közül melyikhez állt legközelebb Petõfi forradalmisága.

A szerzõ munkája elsõ részében Petõfi forradalmi kronológiájának és életrajzainak forrását igyekezett feltárni. Módszere a tudományos szakirodalomban meglehetõsen szokatlan, ugyanis láthatóan nem az volt elsõdleges célja, hogy a bevezetõben megjelölt tárgyról a korábbi szakirodalmat kiegészítve, korrigálva az újabb kutatások eredményeit kifejtse, noha erre is sort kerített alkalmanként, hanem az, hogy Lukácsy Sándor (és más filológusok) megjelent vagy meg nem jelent, tehát hozzáférhetetlen dolgozatait - sokszor a pamflet szintjére süllyedve - cáfolja. Éppen ezért nehéz olvasmány, hiszen arra kényszeríti az olvasót, hogy ne magára a tárgyra, tehát Petõfi forradalmiságának forrására, mértékére, tartalmára figyeljen, hanem arra, hogy az ide-oda csapongó cáfolatok, gyalázkodások között az argumentáció pontosságára, tisztaságára ügyeljen, arra, hogy hol van csúsztatás, s mennyire megalapozottak az ellenérvek.

A szerzõ a továbbiakban a Petõfi szobájának falán elhelyett képekkel foglalkozik, melyek a francia forradalom személyiségeit ábrázolták, majd Petõfi könyvtárával, fontos adatokat tisztázva, végül azt vizsgálta, hogy a forradalomtörténeti utalások milyen mértékben és ütemben mutathatók ki a költõ munkáiban. Foglalkozik Petõfi eszmei fejlõdésének jellegével, s a marxista elemzés szép példája a költõ szabadságvallásáról szóló gondolatmenete.

Fekete Sándor könyve elsõsorban vélt ellenfelének, egy vele nem teljesen azonos eredményekre jutott kutatónak teljes tudományos és erkölcsi megsemmisítésére törekszik. Ez a kötet legfõbb célja, s ez néhány oldal elolvasása után is észlelhetõ. Eközben (alapos szakirodalmi dokumentáció alapján) nagyon sok értékes adatot találhatunk Petõfi forradalmiságáról, a kommunisztikus eszmék forrásairól és terjedésérõl Európában és Magyarországon, de a szerzõ következtetései, eszmefuttatásai (a gyalázkodó kitételek ellenére) részben megegyeznek Lukácsy nézeteivel, eltérések gyakran részletkérdésekre vonatkoznak, részben nem sokkal meggyõzõbbek, mint vitapartneréi.

Sz. G. Z.


Fél évszázad múltán a Márciusi Frontról.

A kötet az 50. évforduló emléküléseinek és tudományos ülésszakának elõadását (sic!) tartalmazza. Szerkesztette és az elõszót írta Pintér István. Reform Lap- és Könyvkiadó Részvénytársaság, Budapest. 1989.

A Hazafias Népfront nevû, ma már nem létezõ társadalmi mozgalom, intézmény elõfutárának, õsének tekintette az 1937-ben létrejött Márciusi Front elnevezésû történelmi kezdeményezést. Ezért rendezett a megalakulás 50. évfordulóján, 1987-ben számos emlékülést, tudományos elõadást, jelentetett meg kiadványokat a jeles mozgalom emlékének felidézésére, történelmi szerepének meghatározására, máig érvényes gondolatainak megõrzésére.

A jelen kiadvány három kérdés köré csoportosítja az elhangzott számos elõadást: Kik voltak a Márciusi Front fõszereplõi: a kommunista írók, ideológusok vagy a népi írók; Mi volt a népi írók politikai, ideológiai felfogása, mit jelent a „harmadik út" kifejezés; Milyen tisztázatlan problémák várnak még a történészek kutatómunkájára?

A szerzõk között található Kállai Gyula, Pintér István, Czine Mihály, Pollner György, Újhelyi Szilárd, Huszár István és még sokan mások. Írásaik személyes emlékeket, benyomásokat közölnek, lehetséges megközelítéseket vázolnak fel.

Két tanulmányra azonban külön is érdemes felhívni a figyelmet, mindkét szerzõ az itt összefoglalt, alapos történeti kutatásokon alapuló, gazdagon dokumentált gondolatokat a késõbbiekben könyv alakban részletesebben kifejtette. Az egyik Némedi Dénes: A népi szociográfiák és a társadalmi reform kérdései címû úttörõ jelentõségû írása, a másik Salamon Konrád: A népi írók és a Márciusi Front címû elemzése. Mindkét tanulmány tisztázó, hiteles történészi munka, egy jelentõs történelmi hagyományt mér fel maradandó érvénnyel.

R. T. O.


Fodor Sándor: Ki ez a...?

Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1989. 118 l.

A vékonyka füzet nemcsak Fodor Sándor életének néhány meghatározó eseményét, fontos találkozását, családi hátterét, munkahelyeinek hangulatát örökíti meg, hanem a kortárs erdélyi írókról is figyelemre méltó, kedves, emlékezõ hangú portrékat tartalmaz. Az erdélyi magyar társadalomtörténet néhány évtizedének hiteles megrajzolásához igen pontos adalékokkal szolgál, az irodalmi megformáltság és a szociológiai hitelesség egyaránt erõssége valamennyi írásának. Az iskoláskorról és az egyetemi évekrõl szóló anekdoták után remek pillanatképekben villantja fel a szerkesztõségi munka mindennapjait: Bajor Andor, Székely János, Szabó Gyula, Méliusz József és mások kapnak kisportrékat. Mindenkirõl van eddig nem hallott, nem olvasott megfigyelése.

A nehéz évtizedek légkörét úgy sikerült felidéznie, hogy a kívülállók is megérthetik: miért tudott magas értékeket teremteni és megõrizni a legnehezebb körülmények között is az erdélyi magyar irodalom alkotóinak közössége.

R. T. O.


Fragmenta Latina codicum in Bibliotheca Seminarii Cleri Hungariae Centralis.

Recensuit L. Mezey. Cum sociis in opere A. Fodor, E. Madas, G. Sarbak, T. Wehli, I. Lauf-Nobilis, C. Fülep, L. Veszprémy, Z. Falvay, W. Pass, P. Erdõ, C. Boross. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 252 l., 47 tábla. (Coeditio cum Otto Harrassowitz, Wiesbaden.) (Fragmenta codicum in bibliothecis Hungariae I/2.)

A régi könyvek kötéstábláin található középkori kódextöredékek tudományos feltárását Mezey László (1918-1984) kezdeményezte, és kiadásukat a budapesti Egyetemi Könyvtár 300 fragmentumának tudományos leírásával õ indította meg (Bp., 1983). A második, nagyrészt általa szerkesztett kötetet a közremûködõ kollégák és munkatársak reá való emlékezése vezeti be. A feldolgozott 246 töredék az 1786-ban Pestre, a feloszlatott pálosok kolostorába telepített központi papnevelõ intézet 1806-ban alapított könyvtárának köteteibõl való. Ezt a csoportot az elsõ kötethez kapcsolja az a körülmény, hogy e két régi pesti könyvtár a II. József által feloszlatott szerzetesi könyvtárakból jött létre; az összefüggéseket a leírt töredékek is igazolják. A fragmentumok a második kötetben (miként az elsõben) négy csoportban a teológiai, az iskolai, a kottás és a szöveges liturgikus emlékek szerint osztályozva találhatók. A részletes leírásokat tíz mutató összegezi. A fragmentumok ilyen részletes feltárása és bemutatása elsõsorban az elpusztult magyarországi középkori könyvállományra vonatkozó gyér ismeretek pótlását célozza. A hazai eredetû töredékek száma e kötetben is viszonylag csekély: tizenhat kódexbõl származó huszonöt töredékrõl állítható, hogy magyar scriptoriumban, hazai használatra készült; további huszonkét töredékrõl csak feltételezhetõ több-kevesebb bizonyossággal a hazai proveniencia. A külföldi provenienciájú töredékekbõl is csak negyvenegyrõl mondható, hogy már a középkorban Magyarországon használt kódexekbõl származnak. Az adatok így is fontosak. Példaként a hazai minõsített darabok közül megemlíthetjük Gregorius Magnus (Moralia in Iob, s. 14/m./), Thomas de Aquino (Catena aurea in Matthaeum, s. 14/I./) egy-egy mûvébõl, vagy az Antiphonale Agriense (s. 14/15.) egy példányából származó töredéket.

Holl Béla


Fried István: Utak és tévutak Kelet-Közép-Európa irodalmaiban.

Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 397 l.

Az utóbbi évtizedekben megindult és egyre jobban fellendült a kelet-közép-európai irodalmak összehasonlító kutatása. Ebben a munkában az egyik legtevékenyebb, a legelmélyültebb és igen sok irányban tájékozódó kutató Fried István, aki jelen kötetében másfél évtizedes kutatási eredményeit teszi közzé. Hatalmas ismeretanyagra támaszkodva összegezi az összehasonlító irodalomkutatás eddigi legfontosabb szempontjait és értékeit.

Elméleti alapfogalmak tisztázásával, korszakolási problémák megoldásával foglalkoznak az elsõ fejezet tanulmányai, majd egyes magyar költõk vonzásaival és választásaival ismertet meg rendkívül gondos filológiai apparátussal és kitûnõen választott idézetekkel gazdagított írásaiban. Joggal jelenti ki, hogy irodalomtudományunknak még számos adóssága van a magyar irodalom és a szomszéd népek irodalmi érintkezési típusainak vizsgálatában. Dolgozatai ebbõl az adósságból rónak le valamennyit, így például az Ady Endre és a szomszéd népek irodalma vagy a Babits Mihály és az orosz irodalom címûek, de valamennyi hasonló munkája fontos eredményekrõl, vizsgálódási irányokról, további feltáratlan témák kijelölésérõl tanúskodik. Úttörõ jelentõségû Decsy Sámuel lapszerkesztõrõl írott dolgozata, kiemelkedõ szlovén és szerb alkotók jelentõségérõl meggyõzõ írásai mellett Miroslav Krleža mûveit komparatisztikai szemszögbõl elemzõ elmélkedésére hívjuk fel külön is a kutatók figyelmét.

A Feladatok áttekintése, összefoglalások címmel közölt tanulmányok körképet adnak a különbözõ nemzeti irodalmakban fellelhetõ párhuzamokról, és az azok kutatásában rejlõ további lehetõségekrõl, kontaktológiai és tematikai egybevetéseket végeznek el imponáló nyelvtudás és hatalmas olvasmányanyag alapján, valóban hézagpótló és intézmények tevékenységét helyettesítõ módon.

A kötet ismeretanyagával, gazdag kutatási szempontrendszerével, feladatkijelölésével bizonyára növelni fogja a komparatisztika hívei és a szomszédos népek irodalma iránt érdeklõdõ olvasók táborát.

R. Takács Olga


Füzi László: Szerepek és lehetõségek.

Irodalmi tanulmányok. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 194 l. (JAK-Füzetek)

A rendkívül változatos tematikájú sorozat e kötete egy fiatal irodalomtörténész tanulmányaiból, fontos kötetek kapcsán kifejtett kritikusi termésébõl ad válogatást. Az írások többsége Németh László pályájával, alakjával, a kultúráról szóló felfogásával, mûveltségeszményével, kortársai közül Veres Péterhez fûzõdõ kapcsolatával, a hozzá írt és még eddig nem elemzett levelekkel foglalkozik, valamint a Németh Lászlóról szóló szakirodalom néhány jelentõs eredményét (Grezsa Ferenc és Sándor Iván könyvét) értékeli. A Németh László-i életmû még korántsem lezárt befogadástörténetéhez gazdag tárgyismerettel, a vitás kérdések újabb szempontokat is érvényesítõ taglalásával járul hozzá. Többéves munka eredményeit összegezi, s a meglévõ jelentõs monográfiák anyagát is árnyalni tudja, a Tanú-korszak elõzményeirõl sok új ismeretet nyújt.

A többi írás Féja Géza Magyar Haláltánc címû könyvét, Gombár Csaba Egy állampolgár gondolatai címû munkáját és a Helyünk Európában címû, Berend T. Iván szerkesztette tanulmánykötetet ajánlja olvasásra, hogy az e mûvekbõl sugárzó fontos nézetekkel a magyarság és Európa gondolatkörét ki-ki újragondolhassa, elmélyíthesse.

R. T. O.


Gálfalvi György: Találkozásaink.

Irodalmi publicisztika. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1989. 142 l.

Az erdélyi irodalmi-kulturális élet hetvenes-nyolcvanas évekbeli helyzetét idézõ riportok változatos tematikájú, színes írások. Nemcsak a szerzõ saját diákkorát, tanárait, társait eleveníti meg élményszerûen, hanem tanárként majd késõbb újságíróként, szerkesztõként tapasztalt esetekrõl közöl néhány megörökítésre méltó jellemzõ epizódot. Meghatározó olvasmányélményeirõl, nevezetes folyóiratszámokról úgy ír, hogy olvasóival is megismertesse a neves alkotásokat, az évfordulók, kiemelkedõ események kapcsán született fontos gyûjteményeket.

Bemutat egy-egy küldetéses embert, a nem könnyû nemzetiségi sorsban is példamutatóan helytállók portréit sorakoztatja egymás mellé: mérnök, színész, tanár, orvos, kutató és író egyaránt szerepel az arcképcsarnokban.

Kitûnõ interjút készített Harag György színházi rendezõvel, Király László íróról és költõrõl három írása is szerepel a kötetben. Az írók közül Majtényi Ervin, Páll Lajos, Ferences István és Papp Ferenc munkásságáról, személyiségérõl tudunk meg többet személyes hangú beszélgetéseibõl, mûelemzéseibõl.

R. T. O.


Ghezzo, Márta Á.: Epic Songs of Sixteenth-Century Hungary. History and Style.

Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989. 232 l.

Sok ízben kísérelték már meg, hogy a magyar zenetörténetnek ne csupán forráskiadványai, hanem monográfia-sorozata is legyen. Ezek közül a legújabb a Falvy Zoltán szerkesztette Studies in Central and Eastern European Music könyvsorozat, amely intencióit tekintve nem izoláltan, hanem európai távlatba illesztve igyekszik foglalkozni a mi zenetörténetünk fontos témáival.

A szerzõ legfõbb témaköre a VI. fejezetben közölt 52 dal bemutatása és átírása. Ezek gyakorlatilag 16. (és 17.) századi forrásokban akkori kottákkal közölt elsõ strófák, amelyeknek mai olvasatát, kottaképét adja, egyszersmind jellemzi az egész ének tartalmát, utal lelõhelyükre. Ennek az anyagnak az alapján von le az elsõ (!) fejezetekben a dallamra és a szövegekre vonatkozó megjegyzéseket. Még ez elõtt a magyar történelem és zenetörténet általános vázát adja, külön kitérve a könyv- és kottanyomtatás, énekeskönyvek elterjedésére. Igen gazdag a zenei és képanyag e kötetben (olykor ama-tõr túlzásokkal).

Csak aki ismeri a régi magyar zene forrás- és interpretálásbeli problémáit, gondolhatja, hogy a szerzõnõ javasolta megoldások mind a sajátja, eredetiek, vagy mind elfogadhatók lennének. Az angol nyelvû olvasó azonban képet kap a témáról, és a sokszor illusztrált további szakirodalom is eligazít.

Egyszóval a maga nemében úttörõ munka méltán sorakozik az angol nyelvû magyar ballada-antológiákhoz, régi költõink mûveinek antológia-fordításaihoz. Nem az utolsó szó a témát illetõen, ám jól jelzi, milyen gazdag és fontos anyaga mindez a magyar kultúra történetének.

Voigt Vilmos


Goda Gábor: Szülõföldem, Budapest.

Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 189 l. (Tények és tanúk)

Goda Gábor terjedelmes írói életmûvének teljes feldolgozása még várat magára. E könyvbõl nem is a prózaíró munkamódszereirõl, élete és a mûvek összefonódásáról, ihletforrásairól, témáiról, elõdeihez és kortársaihoz való viszonyáról olvashatunk, mint a sok életrajzi önvallomást közzétévõ sorozat néhány darabjában. Természetesen az itt leírt életszakasz eseményei, a tapasztalt emberi magatartások, a hullámzó atmoszféra gazdag anyagként, szervesen épült be Goda Gábor regényeibe is.

E könyvében Budapest kultúrpolitikai tevékenységének 1945-tõl 1950-ig tartó szakaszát eleveníti meg fõként szépirodalmi eszközökkel. Ebben az idõben az író ugyanis tevékeny részese volt mindannak, amivel a fõvárosi közigazgatás Budapestet ismét az ország kulturális centrumává kívánta tenni, s a romokból újjáépített fõvárosban újra megindulhatott a könyvkiadás, a színházi élet, az iskolán kívüli népmûvelés.

Goda Gábor 1945-ben a fõváros kulturális munkaterületének egybentartására, megszervezésére, fejlesztésére kapott megbízást az akkori polgármestertõl, Vas Zoltántól. Hatalmas energiával, kedvvel és a fõváros lakosságának hosszú ideig segítõ támogatását élvezve végezte ezt a rendkívül változatos munkát, mígnem úgy érezte, a történelmi helyzet 1950-re akkorát változott, hogy ebben az új helyzetben nem kíván szerepet vállalni, ezért visszatért az irodalomhoz, s attól kezdve független íróként dolgozott.

Fontos ez a kortörténeti dokumentum, ez a senki által így még nem ismertetett tevékenység, amelyben a gyógyfürdõk, cirkuszok, utcaelnevezések, szoborállítások, írók segélyezése, színházi programok jóváhagyása ügyétõl még elmondhatatlanul sok teendõvel kellett foglalkoznia, s számtalan emberrel kapcsolatot tartania. A máig ható jó eredmények és a kor átmenetiségébõl adódó tragikus események felelevenítése egy írástudó, öntudatos ember szemüvegén keresztül az ismeretközlésen, elfeledett dolgok tudatosításán kívül sok kérdés újragondoltatására is alkalmas.

A hangvételbõl és olykor provokatív fogalmazásból adódó kritikánál sokkal erõsebb a könyvnek az a hatása, amelyet Goda Gábor szavai így fejeznek ki: „...nem elégszem meg azzal, ha bennem csak az írót tisztelik, szeretném azt is, hogy a második világháború utáni Budapest egyik városépítõjét becsüljék bennem...". Az újabb generációk, amelyek nem élték át személyesen ezt a mozgalmas idõszakot, valóban történelmi leckeként olvashatják a visszaemlékezést.

R. Takács Olga


Gyulai Pál válogatott mûvei.

A válogatás és a szöveggondozás Kovács Kálmán, a jegyzetek ifj. Kovács Kálmán munkája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 1249 l. (Magyar Remekírók)

Régen jelent meg olyan gazdag tartalmú és terjedelmes Gyulai-kötet, mint ez, természetesen így is távol áll a teljességtõl, sõt igen lényeges hiányok is föltûnnek benne. A magyarázat bizonyára a kiváló Gyulai-szakértõ, a nemzedékeket fölnevelõ szerkesztõ, szakíró és pedagógus Kovács Kálmán korai halála. Hagyatékának gondozója jó szándékkal, olykor hasznos névmagyarázatokkal, szómagyarázatokkal, életrajzi adatokkal teszi közzé a szövegeket, de ami hiányzik közülük, azt nem pótolja. A Széppróza címû fejezet csak a bárhol elérhetõ kötelezõ olvasmányt, az Egy régi udvarház utolsó gazdája címût tartalmazza, viszont nem szerepel a kötetben a Nõk a tükör elõtt s a még fontosabb Glück, szerencse úr. A Bírálatok címû fejezet a Kemény-, Jókai-, Mikszáth-, Herczeg- és Ambrus-kritikák íróját emeli ki. A következõ cikluscímek: Dramaturgiai dolgozatok, Tanulmányok (köztük a Petõfi Sándor és lírai költészetünk címû nagy jelentõségû esszé és pamflet), Monográfiák (Katonáról és Vörösmartyról). A Jegyzetek és az életrajzi adatok több mint száz oldalt tesznek ki. Nem találkozunk a kötet lapjain a lírikus Gyulaival, sem a levelezõvel; az Arany életrajza és az Arany-emlékbeszéd (s e mûfaj néhány más remeke) olvasásához ugyancsak régebbi kiadásokhoz kell fordulnunk. Bõvebb, két kötetes kiadás bizonyára gyökeresebben és hosszabb idõre oldotta volna meg a Gyulai-kiadás problémáját, mint az így is hiányt pótló mostani.

Csûrös Miklós


Hamvas Béla-Kemény Katalin: Forradalom a mûvészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon.

2., jav. kiad. Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1989. 130 l. (Pannónia könyvek)

A kötet elõször 1947-ben jelent meg, s baloldali kritikusi körök valóságos politikai hadjáratot indítottak ellene. (A legindulatmentesebb megjegyzés Lukácstól: a szerzõk „beleabsztrahálják magukat a Semmibe".) Hamvas Bélát kitették könyvtárosi állásából, az Egyetemi Nyomdában szerkesztett sorozatát megszüntették, publikálási lehetõségei bezárultak. Mi válthatta ki a támadásokat? „Az ateizmus nemcsak naiv és ostoba, hanem tudománytalan tévedés és gondolkodásbeli és magatartásbeli nonsens" - olvashatjuk a Fülep Lajosnak ajánlott könyv elsõ oldalain a szerzõk alapállását. A tételen bár lehetne vitatkozni, a negyvenes évek vége nem az ilyen alapkérdések megvitatásáról ismeretes.

A mû egy egészen más megítélését olvashattuk a Kultúra és Közösség 1990. 4. számában, amely részleteket közölt Bosnyák Sándor kéziratos interjúkötetébõl (Hamvas Béla nyomában. 1984). A képzõmûvészek visszaemlékezései közül Kürthy Sándor festõét idézem: „A Forradalom a mûvészetben... a mai napig is egyedülálló a magyar mûvészeti irodalomban. Senki rajtuk kívül ilyen mélységekig menõen, ilyen alapvetõen nem tudta megfogalmazni a képzõmûvészet szerepét, feladatát, jelentõségét."

A kötet a festészetet mint a 40-es évek tudatát leginkább tükrözõ mûvészeti ágat tárgyalja, s az absztrakt és szürrealista irányzatot imaginatív, lényeglátó jellege miatt az archaikus mûvészettel rokonítja. A kortárs képzõmûvészek közül kiemelkedik a Vajda Lajosról szóló fejezet.

A könyvet Kemény Katalin 1988-ban íródott utószava zárja: a mû megírásának körülményeirõl, a támadások hátterérõl szól, s kiemeli a tanulmány máig érvényesnek tartott szemléletét, látásmódját.

D. K.


Harminchat év. Szabó Lõrinc és felesége levelezése (1921-1944).

Sajtó alá rendezte, a bevezetõt és jegyzeteket írta Kabdebó Lóránt. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 706 l.

A huszadik századi magyar költészet kiemelkedõ alakjának monográfusa, Kabdebó Lóránt Harminchat év címmel gyûjtötte össze a költõ és felesége, Mikes Klára levelezését. Ennek elsõ kötete az 1944-ig írt leveleket, naplójegyzeteket, naplókat teszi közzé. Szabó Lõrinc magánéletének ilyen aprólékos feltárása, a házastársak közötti napi érzelmi hullámzások, szerelmi évõdések és keserves civakodások, kölcsönös szemrehányások és nagy békekötések nyomon követése az irodalomtörténészek számára is sok tanulsággal szolgálhat - közelebb hozza és megeleveníti a társadalmi környezetet, életformát, baráti kört, szerkesztõségi munkát, a versek születésével kapcsolatos mûhelygondokat, olvasmányélményeket, a mindennapi élet versre ihletõ pillanatait, az utazásokkor szerzett tapasztalatokat. A gyerekek kimeríthetetlen fantáziára valló játékait levélben rögzítõ apa és a gyerekek ihlette kitûnõ versek összefüggései, vagy a különféle meggyõzõdéseit prózában is közlõ költõ gondolatai mind érdekesek. A levelekbõl kibontakozó nagy szerelmi regény a kapcsolat sokoldalúságáról, árnyaltságáról, mozgalmasságáról tanúskodik. Ezek a levelek nem a nyilvánosságnak készültek, túlságosan intimek, személyhez kötöttek, idõnként úgy érzi az olvasó, hogy nem tartozik rá ez a sokszor viviszekcióra emlékeztetõ, gyötrelmes önkitárulkozás, önvád. Amikor azonban a kortárs írók, költõk, mûvészek befogadásáról, jelentõs eseményekrõl, a korabeli sajtóról, koncertekrõl számol be feleségének, vagy saját mûveit, azok visszhangját kommentálja, nagy érdeklõdéssel és haszonnal olvashatja minden versszeretõ laikus és hivatásos kritikus, esszéista, társadalomkutató egyaránt.

A pszichológusok, mûvészekkel foglalkozó pszichiáterek számára is ritka és becses dokumentum ez a kötet, rendkívül tanulságos az állandóan hullámzó kedélyállapotokról beszámoló Szabó Lõrinc naplója és levelezése, a felelõsségérzet, a munka, a pénztelenség, a látszatok és a valóság között õrlõdõ nyugtalan személyiség rajza. Felesége - naplója és hosszú levelei tanúsága szerint - sokszor küzdött az öngyilkosság gondolatával, nem tudott megbékélni a számára csak szenvedéseket jelentõ „Bözsi" (Korzáti Erzsébet) létével, Szabó Lõrinchez fûzõdõ kapcsolatával. Egy mély poklokat megjárt házasságba leshetünk be a hatalmas (és még egy további, késõbb kiadandó kötettel bõvülõ) dokumentumgyûjteményen keresztül.

De a közlés értelme nyilvánvalóan nem a válságos magánélet bemutatása volt. Kabdebó Lóránt tájékoztató, értõ elõszavának következõ mondata pontosan értékeli a kötetet: „ Egy nagyon tudatos mûvész mint szükséges érvrendszert gyûjtötte versei köré leveleit."

A kötet ugyan nem kritikai kiadás, filológiai jegyzetapparátusa és névmutatója azonban igen alapos és jól használható, s a többi Szabó Lõrinc-kötetet is számos új információval gazdagítja.

R. Takács Olga


Hatvany Lajos-Gink Károly: Beszélõ házak és tájak.

A magyar irodalom emlékhelyei. Sajtó alá rendezte: Erki Edit. Officina Nova, Budapest, 1989. 923 l.

A terjedelmes, igen szép kiállítású kötetet Erki Edit rendezte sajtó alá, s õ egészítette ki az elõször 1957-ben (Beszélõ házak) és 1963-ban (Beszélõ tájak) megjelent, Hatvany Lajosnak az irodalmi emlékhelyeket megörökítõ kitûnõ ötletébõl született mûveket. Az elsõ és a jelenlegi kiadás között eltelt több mint harminc év alatt számos nagy mûvész halt meg, s az õ lakhelyeik, tárgyi emlékeik is méltó helyet kaptak a gondosan folytatott, kiteljesített kötetben.

Amint a bevezetõbõl értesülünk, Erki Edit majdnem egy könyvnyi anyaggal bõvítette az elsõ kiadást: Hatvany Lajos házairól, lakásairól is felvett egy írást (Rozsics István munkája az egyik leggazdagabb tényanyagot egybegyûjtõ új mû), bevette Ignotus Pál József Attila lakásairól szóló esszéjét, Szerb Antalról, Gelléri Andor Endrérõl is megjelenhettek az elõzõ kötetbõl kimaradt emlékezések.

Ezeken kívül Szabó Lõrincrõl, Füst Milánról, Kassák Lajosról, Tersánszky Józsi Jenõrõl, Veres Péterrõl, Németh Lászlóról, Tamási Áronról, Déry Tiborról, Örkény Istvánról és másokról állítottak „emlék-mûveket" tisztelõik, barátaik. A szerzõk között Szántó Piroska, Németh G. Béla, Nemes Nagy Ágnes, Lakatos István, Süküsd Mihály, Somlyó György, Erki Edit és még sokan mások szerepelnek, egy sajátos mûfajú irodalomtörténet kerekedik ki az írásokból. A dokumentumgyûjtemény tanárok, diákok, a magyar írók és az általuk szeretett lakhelyek, vidékek iránt érdeklõdõ közönség számára, valamint a külföldi magyar iskolák látogatói számára nélkülözhetetlen. Élvezetes olvasmány, kedvcsináló ismeretterjesztés egyszerrre. 97 íróról 127 írás szól, imponáló változatossággal.

Az elsõ megjelenéskor még Gink Károly fekete-fehér mûvészi felvételei díszítették a kiadványt, ebben a kötetben Gink Károly képei színesek, szuggesztívek, önálló fotóalbumként is megállnák a helyüket, de ebben a szövegkörnyezetben különösen sokatmondóak.

R. Takács Olga


Hegedûs Lóránt: Nyitás a végtelenre. Ady Endre, József Attila, Németh László.

Szabadság téri Református Egyházközség, Budapest, 1989. 159 l.

A könyv szerzõje a református egyház kiemelkedõ képviselõje, püspök, számos országos és nemzetközi rendezvénysorozat elõadója. Istenkép az európai kultúrtörténetben címû elõadássorozata alapján állította össze ezt az irodalomtörténészek számára fontos új szempontokat kiemelõ, egy adott kérdést elmélyítõ tanulmánygyûjteményt. Három nagy alkotó, a szerzõ szóhasználata szerint három „csillagember" életmûvében vizsgálja meg az Isten létezésével vívódó mûveket, azok hátterét, jelentõségét, az életmûben elfoglalt helyét, más alkotókhoz való kapcsolódását.

Ady számos versének elemzése eltér az eddig ismert verselemzésektõl, bár azok eredményeit is beépíti, de természetesen más kontextusba helyezi A nagyranõtt Krisztusok, a Hiszek hitetlenül Istenben és más nagy versek tanulságait, Ady kozmikus távlatú történelmi hatóerejû költészetérõl tett megállapításait.

József Attila zseniális egyetemességét és személyességét hangsúlyozva emeli ki a költõ mûveibõl a számos bibliai vonatkozást, nagy versek (A kozmosz éneke, Keserû nekifohászkodás stb.) elemzésével, a késõi versek titkainak körüljárásával próbálja bizonyítani az önmegváltás drámai csõdjét.

Németh László üdvösségügye címû tanulmánya az író etikai üzenetét bontja ki elsõsorban pedagógiai munkássága és a Tanú címû folyóirat írásai alapján.

Világnézeti hovatartozástól függetlenül számos új értéket fedez fel Hegedûs Lóránt irodalmunk nagyjainak gazdag munkásságában, s segítséget adhat a befogadásban, a tanításban is.

R. T. O.


Hegyi Béla: Távolsági beszélgetések.

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 299 l. (Zsebbe való kis könyvek)

Hegyi Béla 1968-tól a Vigilia címû folyóirat szerkesztõje, 1978-tól 1984-ig fõszerkesztõje volt. Igen sok kortárs mûvésszel alakított ki személyes kapcsolatot, a velük készült interjúk általában kiemelkedtek az elburjánzó interjútermésbõl. Ez elsõsorban annak köszönhetõ, hogy az irodalomtörténészként, mûvelõdéstörténészként filozófiai, teológiai jártasságát kamatoztató szerzõ meg tudta nyerni beszélgetõtársai õszinteségét, nem tértek ki a feltett, fontos problémákat firtató kérdések elõl, szívesen beszéltek mûhelygondjaikról, nézeteikrõl, a társadalom gondjairól vallott felfogásukról.

A Szépirodalmi Könyvkiadó által indított sorozat e kötetében öt, Nyugaton élõ kiemelkedõ személyiséggel készített interjúja olvasható. Cs. Szabó László, Fáy Ferenc, Czigány Lóránt, Határ Gyõzõ és Faludy György vallomásaiból a hosszú ideig kevéssé ismert, majd az utóbbi években egyre inkább elõtérbe kerülõ nyugati szellemi életrõl, a magyar nyelven alkotók beilleszkedésérõl, a sajátos viszonyok között keletkezõ irodalomtörténeti, mûvészi alkotásokról kapunk igen érzékletes, gondolatgazdag, ismereteinket gyarapító és korrigáló, vagy azokat elmélyítõ, megerõsítõ esszéket. Az írások 1979 és 1983 között születtek. Az azóta eltelt évtized után is érezhetõ az akkori magyar szellemi életben rendkívül pezsdítõen, szokatlanul ható frissességük, idõtállóságuk, eredetiségük. A felvetett témák közül akkor a legtöbb újdonságot az etnikumtudat, a magyarság vállalásának fontossága jelentette, a magyar költészet minden értékének megbecsülésére való intés, amelyek a késõbbi években a hazai gondolkodók, folyóiratok, könyvkiadók, szellemi fórumok munkásságában is sokkal inkább helyet kaptak, mint azelõtt.

Nehéz kiemelni bármelyik szerzõt, egyenrangúan érdekes és izgalmas valamennyi. Egyikükrõl, Határ Gyõzõrõl azonban külön is kell szólni, mert õ eddig a beszélgetésig nagyon kevés hazai fórummal, szerzõvel tartotta a kapcsolatot, így róla kevesebbet is tudhatott a közönség. Ebbõl a beszélgetésbõl azonban számos életélményrõl (pl. a sátoraljaújhelyi börtönlázadás átélésérõl), a mûvek keletkezésének hátterérõl, az angol társadalom külsõ szemmel érzékelt sajátosságairól szerezhetünk tudomást. A Kanadában élõ Fáy Ferenc költészetérõl, a kortárs magyar költõk mûveinek mély ismeretérõl szóló beszélgetés, a Czigány Lóránt elkötelezett kapcsolatteremtési szándékait feltáró oldalak, a Faludy György népszerûségének titkait kutató kérdések és válaszok, valamint Cs. Szabó László mai magyar fiataloknak szóló üzenetei egyaránt fontosak mindenkinek, aki egyetemes magyar irodalomban gondolkodik.

R. Takács Olga


Herceg János: Kitekintõ. (Napló helyett 1984-1987.)

Forum Kiadó, Újvidék, 1989. 204 l.

A kötet 1984-1987 közötti feljegyzéseket tartalmaz, az egybefüggõ szöveget csillagok tagolják. A változó hosszúságú írásokból egy író sokoldalú érdeklõdése, olvasmányai, töprengései tárulnak elénk, mindig érdekesen, kitûnõ stílusban. Az utóbbi évtizedek megszaporodott naplóirodalmában is elõkelõ helyet vív ki magának a vajdasági író gazdag tematikájú munkája.

Legfontosabb közlendõi a következõk: minél több klasszikust kell újraolvasni, újraértelmezni. Fontosak az évfordulók, amelyeken újra és újra felfedezhetjük a magyar és a világirodalom nagy alkotóinak értékeit, fontosak a születésnapok és a halálhírek kapcsán újra elõtérbe kerülõ életmûvek, könyvek, filmek, feledhetetlen színészi alakítások. A történelem tanulságait is bölcs tárgyilagossággal, de hiteles személyességgel osztja meg velünk. A legszebb lapok az irodalmi stílusról, a mûfordítás fontosságáról, a történetírás kiemelkedõ teljesítményeirõl, a században követendõ mûvészi magatartásról szólnak. Nemcsak a vajdasági irodalom kiemelkedõ íróiról közöl személyes adalékokat (pl. Szenteleky Kornélról), hanem Hašekrõl, Goethérõl, Walt Whitmanrõl, Borgesról, Cs. Szabó Lászlóról, Sütõ Andrásról, Koestlerrõl és sok más magyar és külföldi íróról is van figyelemre méltó egyéni véleménye.

R. Takács Olga


77 ismeretlen dokumentum a régi Nemzeti Színházból (1838-1885).

Válogatta Staud Géza. A jegyzeteket írta: Kerényi Ferenc és Neumayer Katalin. Szerkesztette, az elõszót írta és a képanyagot válogatta: Kerényi Ferenc. Múzsák Közmûvelõdési Kiadó, Budapest,1989. 227 l.

A Magyar Állami Operaház archívumából számos olyan dokumentum került elõ, amely a színház- és zenetörténészeket, az irodalom- és a mûvelõdéstörténet kutatóit egyaránt érdekelheti. Mint ismeretes, az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Színháznak, 1840-tõl Nemzeti Színháznak egészen a Magyar Királyi Operaház 1884-es megnyitásáig nemcsak az volt a feladata, hogy prózát, hanem az is, hogy zenés színmûveket, például operát, színmûvet, zenés vígjátékot adjon. Ebbõl aztán idõnként (akár ma, ahol hasonlóképpen prózai- és zenés tagozat él társbérletben) veszekedések, „operaháborúk" támadtak. Feltehetõleg nem sokkal az Opera önállósulása, azaz a színház kettéválása után az iratanyag egy része átkerült az Opera irattárába, s ennek köszönhette megmenekülését, míg a régi Nemzeti Színház iratanyaga megsemmisült, s csak azt ismerjük belõle, amit korábban kiadtak. Ez a válogatás az európai mûvelõdéstörténet szempontjából is fontos, leginkább a vendégjátékok anyagi-technikai részleteirõl van szó, olyan „szereplõkkel", mint Liszt Ferenc, Reményi Ede, Pauline Viardot-Garcia, Meyerbeer, Berlioz, Wagner, Szigligeti Ede stb. A kitûnõ jegyzetek, az ügyes mutató segítik a tájékozódást.

Fried István


Huszár Sándor: Irodalom a ködben.

Esszék. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 421 l.

A Bukarestben élõ próza- és drámaíró, A Hét címû hetilap alapító fõszerkesztõje az esszéirodalomban megszokott szubjektív hangú írásaiban a hozzá közel álló elõdökrõl és kortársakról vall. A bevezetõben közölt önéletrajzi írás egy jellegzetes kisebbségi sorban élõ irodalmár életútját, választási lehetõségeit, kényszerûségeit, a korral konfrontálódó döntéseit tárja fel, nagyon fontos ismereteket közöl a romániai magyarság elmúlt évtizedeinek történelmi-társadalmi meghatározottságairól. Tudatosodásának folyamata rendkívül tanulságos, a kérdéssel foglalkozó szempontjait gazdagító elemzés (Utazás a tudatom körül).

Ezután rövidebb-hosszabb portrék, mûelemzések, kritikák, sorsvázlatok következnek: Petelei István, Bánffy Miklós, Szabó Dezsõ, Kuncz Aladár, Kacsó Sándor, Gaál Gábor, Balogh Edgár, Nagy István, Méliusz József, Demeter János, Kós Károly, Asztalos István, Kemény János, Mikó Imre és Földes László munkásságáról, egy-egy fontos mûvérõl, a romániai magyar irodalom alakításában betöltött szerepérõl, vállalni érdemes célkitûzéseirõl olvashatunk.

Konkrét ismereteket közöl a romániai magyar irodalom emberi és irodalmi normarendszerének kialakulásáról, az esetleg már tudott dolgokat is újabb adalékokkal színezi és erõsíti meg (pl. Nagy István börtönéveirõl, Gaál Gábor munkamódszerérõl, Kacsó Sándor esztétikai igazságairól, Méliusz József lelki nagyságáról, a Kós-legendáról). Stílusa, nyelve sokrétegû, érzékletes, a legjobb esszéhagyományokat élteti tovább. A történelem kegyetlen fordulatairól, a romániai biztonsági szolgálat mûködésérõl, méltatlan mellõzésekrõl és igazságtalan felmagasztalásokról egyaránt õszintén ír, a korszak légkörének érzékeltetéséhez mindig szükség lesz a Huszár Sándor által felidézett eseményekre, emberi magatartásformákra is.

R. T. O.


Ignotus Pál: Csipkerózsa.

Budapesti és londoni emlékek. Sajtó alá rendezte, az elõszót és a jegyzeteket írta Nagy Csaba, a felvételeket Bókay László készítette. Múzsák Könyvkiadó, Budapest, 1989. 290 l. (Irodalmi Múzeum)

A huszadik századi magyar irodalomtörténet folyamatát meghatározó személyiségek sorába tartozó Ignotus Pál emlékirata elõször 1947. január 23. és 1948. szeptember 16. között száz folytatásban látott napvilágot a Haladás címû, Zsolt Béla szerkesztésében megjelenõ lapban.

A körülötte támadt vitáról, Ignotus Pál személyiségérõl, szerepérõl, József Attilához fûzõdõ viszonyáról, a költõvel közösen készített Szép Szó címû folyóiratról, más írókhoz fûzõdõ kapcsolatairól Nagy Csaba tanulmánya megbízhatóan, tárgyilagosan és sokoldalúan tájékoztat, az eddig kevéssé közismert íróról elsõként ad alapos áttekintést. Ignotus Pál „élete nagy mûvének" József Attilával való kapcsolatát, közösségüket és lapjukat tartja, errõl bõven ír emlékirata oldalain. A mûvet Tverdota György találóan „a gondolkodó emlékezet terméke"-ként jellemezte. Most a szélesebb olvasóközönség is megismerkedhet a magát polgári demokratának tartó író, újságíró és szerkesztõ pályájával, a Szép Szó körüli vitákkal, a folyóirat eredményeivel, az emlékiratba illesztett József Attila-portréval, amelyrõl a költõvel foglalkozó szakirodalom bõven és ellentmondásosan nyilatkozik, de azt mindegyik elismeri és méltatja, hogy Ignotus Pál volt a József Attilához legközelebb állók egyike. De a kor más szerkesztõségeinek munkáját, kortársak magatartását felidézõ szubjektív hangú emlékezés egyéb részei is érdekesek, és fontos adatokat közölnek a magyar publicisztika történetébõl.

A Petõfi Irodalmi Múzeum által indított, Kelevéz Ágnes szerkesztésében megjelenõ sorozat jóvoltából a XX. századi irodalomtörténeti forrásanyag újabb izgalmas, értékes darabbal gazdagodott.

R. Takács Olga


Illés György: Szerelmek könyve. Arcképek a magyar irodalomból.

Göncöl Kiadó, Budapest, 1989. 180 l.

Tizenhat író és írónõ szerelmeirõl, házasságáról, esetleges válásairól szól ez a kiadvány, amely népszerû nyelven, a nagyközönség érdeklõdését szem elõtt tartva vállalkozott e téma feldolgozására. Támaszkodik az irodalomtörténeti kutatások eredményeire, a költõk és írók mûveire, ám mégsem valódi irodalomtörténeti mû. Érdekes olvasmány, színes történetek, sorsok füzére, az egyes íróknak szánt hely elég kevés, így tehát mélyebb elemzésekre nem is kerülhet sor. A múzsák problémája, az ihlet, a párkapcsolat, a mindennapokban vállalt hétköznapi segítségnyújtás, a csalódások, új szerelmek és emlékezések minden olvasót foglalkoztatnak, s ez a kötet ki is elégít egy bizonyos kíváncsiságot, azonban jóval felszínesebben, mint ahogyan ezt a feladatot meg lehetne oldani (ha egyáltalán érdemes ezzel, a teljes életmûvel való szoros összefüggés nélkül foglalkozni). Petõfi özvegyének házasságával kapcsolatban írja: „Júlia tettét csak akkor ítélhettük volna el, ha a költõ özvegye a nemzet által felajánlott támogatás helyett választotta volna a házasságot. Ne ítélkezzünk Júlia sorsa felett elhamarkodottan az özvegyi hûség általános etikai szempontjai alapján." A jó iskolai oktatás eredményeképpen talán nem is lesz szükség egyszer majd az ilyen figyelmeztetésekre... Iskolai órákon segíthetik a tanárt az életrajzi bemutatásnál az itt olvasható levelek, naplórészletek, de valójában a nagyközönség érdekesség-igényét szolgálja a Szerelmek könyve.

R. Takács Olga



Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1961-1972.

Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte: Illyés Gyuláné. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 420 l.

A címben jelzett naplójegyzeteken kívül 32 rövid rádióelõadás, cikk is bekerült a gyûjteménybe, ezek nagyobb része nem jelent még meg nyomtatásban, vagy csak nehezebben hozzáférhetõ kötetben szerepelt. Mivel nagyobb részük önvallomásszerû, személyes jellegû, a saját drámai mûvek elõadásához kapcsolódó bevezetõ vagy baráti, szerkesztõi felkérésre készült alkalmi, nehezen besorolható mûfajú írás, joggal szerepelnek most itt, a személyes emlékeket, feljegyzéseket, gondolatokat kronologikusan egybegyûjtõ, mozgalmas évtizedet átfogó naplójegyzetek között.

Az Illyés-életmûvel foglalkozó irodalomtörténészek és az Illyés Gyula költészetére, prózai mûveire figyelõ, valamint a szellemi élet hatvanas évekbeli mozzanataira kíváncsi olvasók számára rendkívül érdekesek ezek a feljegyzések. Egy kivételes szellemi mûhely titkaiba pillanthatnak be, s figyelemmel kísérhetik azt a folyamatot, amelyben Illyés kivívta magának a hatvanas évek politikától nem függetleníthetõ irodalmi életében elért helyét, tekintélyét, s megerõsítette régebbi és újabb mûvei alapján szerzett hitelét.

Két gondolatkör emelkedik ki a személyes ügyek és közös gondok feletti töprengésekbõl, magvas eszmefuttatásokból, a mindig érdekesen közölt olvasmányélményekbõl, a külföldön szerzett tapasztalatok szûkszavú rögzítésébõl.

Az egyik Illyés házasságának, közös életüknek, felesége egyéniségének állít egyedülállóan szép emléket. A másik az öregedés folyamatait írószemmel követõ irodalom hiányérzetének kifejezése, majd a Kháron ladikja címû, a naplójegyzetek írásának idején készült remekmû születésének körülményei, érlelõdése, központi gondolatai.

Ezen kívül Illyés állandó központi kérdésköre: a nemzeti önvizsgálat, a nemzeti nyelv megmaradása, az európaiság lényege, a magyar és a többi irodalom kapcsolata is át- meg átjárja az egész kötetet. A napló fontos részei az írói alkotómunka formai kérdéseirõl, a nyelvrõl, a stílusról, az alapvetõ élménykörök, a gyermekkori benyomások beépülésérõl, a más nagy alkotókhoz való viszonyról szóló meditációk is. Lenyûgözõ ismeretanyag, a korszak fontos szellemi alkotásainak számontartása szövi át a leghétköznapibb feljegyzéseket, körkérdésre fogalmazott vázlatokat is. Felemelõ oldalak szólnak a Balatonról és Eötvös Károly Balatonnak szentelt munkájáról, Petõfi egyéniségérõl, egy-egy mûvérõl, Móricz Zsigmond kifogyhatatlan ihletérõl, az önéletírás mûfaji kérdéseirõl. A József Attilával kapcsolatos utalásokat és a mûfordítói gondokat, a Sarkadi Imrérõl, Szokolay Sándorról, Ferenczy Bénirõl, Szabó Lõrincrõl és másokról szóló véleményeket is érdeklõdve forgathatjuk. El kell idõznünk a 86 éves Lukács Györgynél töltött estét híven felidézõ terjedelmes párbeszédnél (1971-bõl), és mindenkit érdekelhetnek a Kassák Lajosról, Németh Lászlóhoz fûzõdõ ellentmondásos viszonyáról, vagy az 1968-as csehszlovákiai eseményekrõl feljegyzett gondolatok is. Hivatalos nyugati útjain (pl. a PEN-tanácskozásokon), vagy a Grúziában szerzett élményei, az utazásról vallott, vitára késztetõ felfogása, a Gara László emlékének szánt vers, a depresszió érzékletes leírása is ritka olvasmányélménnyé válnak mind az õt a legnagyobbak között számontartók, mind kritikus befogadók számára. Illyés nemcsak szépirodalmi mûveivel, hanem önéletrajzi naplójegyzeteivel is századunk nagy tanúi közé kerül.

R. Takács Olga


Intézményi gyûjtemények Magyarországon 1535-1720.

Könyvjegyzékek bibliográfiája. Szerkesztette Monok István. József Attila Tudományegyetem, Szeged, 1989. XIII. 151. (Könyvtártörténeti Füzetek VI.)

A Könyvtártörténeti Füzetek sorozatának elsõ öt kötete 1533 és 1721 közötti magángyûjtemények jegyzékeit tette közzé. E kötetben az intézmények (rendházak, egyházak, iskolák, fõiskolák stb.) könyveire vonatkozó jegyzékek szerepelnek, mégpedig az egyházi vizsgálatok (canonica visitatio) anyagát is figyelembe véve akár öt darabból álló könyvgyûjteményeket is felsorolva.

E témakört régebben is érintette a magyar könyvtörténet (pl. Magyar Minerva I. 1900, Budapest), ugyanakkor néhány fontos könyvtárról (körmöcbányai ferences rendház 273 könyve 1678-ban, a pannonhalmi bencés gyûjtemények 1690 elõtti anyaga, a nagykõrösi református kollégium 1713-as összeírásában szereplõ 130 könyv, a besztercebányai jezsuita rendház 1713-as összeírásában szereplõ 1319 munka) a korábbi közlések ellenére sincs ma megbízható, közölhetõ adattárunk. Még így is igazán érdekes adatok találhatók e kötetben. Nemcsak a kis könyvtárakról kapunk képet, hanem például 1571-bõl (és késõbbrõl is ) a brassói evangélikus kollégium könyvtáráról értesülünk (több mint 2000 kötet a különbözõ jegyzékekben), 1591-bõl a kolozsvári jezsuiták 16 könyvérõl (ez a késõbbi egyetemi oktatás könyvtára volt), 1623-tól a sárospataki református kollégium akkor 781 kötetérõl, 1632-tõl a nagyszombati jezsuita egyetem kezdetben 1489 kötetes könyvtáráról, 1639-tõl a többezer kötetes pozsonyi jezsuita kollégiumi, 1658-tól kezdve az akkor több mint 2000 tételt felsoroló pannonhalmi bencés könyvtárról kapunk adatokat.

Minthogy a késõbbi könyvjegyzékeket is idézi a kiadvány, voltaképpen e könyvtárak társadalmi fejlõdésérõl is képet kapunk. Különösen a 17. század vége felé nõ meg a tanulságos adatok száma, ezek között külön is figyelmet érdemelnek az ún. kuruckor nem mindig részletes, nem mindig pozitív, ám olykor meglepõ adatai (pl. 1710-bõl a nagyszombati jezsuita nyomda 387 tételes könyvárusítási jegyzéke).

A pontos mutatók (és a német kivonat) nagyban megkönnyítik a mû használatát, amely eddig a sorozat legtanulságosabb kötetének számít.

Voigt Vilmos


Intézményi- és magángyûjtemények Magyarországon 1722-1750.

Könyvjegyzékek bibliográfiája. Szerkesztette Monok István. József Attila Tudományegyetem, Szeged, 1990. XIII, 159. (Könyvtártörténeti Füzetek VII.)

Ez is a sorozat folytatása, pontosabban az elõzetesen 1721-ben meghatározott idõbeli végpont utáni évekbõl elõkerült (és ily módon korántsem teljes) adatanyag közzététele. Jó mutatókkal és német rezümével készült. Elsõsorban Holl Béla jóvoltából a régi váci egyházmegye adatait illetõen hoz sokat. Szerencsére fõként a régi jegyzékek közül vagy egy tucatot eddig közöltek már. Így is száznál több az eddig ismeretlen jegyzékekre hivatkozás. A szerényen „melléktermék"-nek titulált kiadvány még sok további mûvelõdéstörténeti vizsgálat forrásává válhat.

Voigt Vilmos


Ipolyi Arnold Emlékkönyv.

Halálának századik évfordulója alkalmából az Esztergomi Keresztény Múzeumban 1986. december 12-én rendezett emlékülés anyaga. Szerkesztette: Cséfalvay Pál, Ugrin Emese. Szent István Társulat, Budapest, 1989. 237 l.

A tizenhat elõadást és az Ipolyi Arnold irodalmi munkásságának bibliográfiáját tartalmazó kéziratot 1986. december 31-én zárták a szerkesztõk. Benczúr Gyula Ipolyit ábrázoló portréján kívül a képanyag Ipolyi Arnold gyûjteményének legszebb darabjait mutatja be. A változatos, a fõpap életét és munkásságát sokoldalúan bemutató gyûjtemény méltó emléket állít a magyar tudomány egyik kiváló, érdemeit sokáig nem kellõen értékelt alakjának.

Fábián János a fõpap életútját rajzolta meg, eddig téves életrajzi adatait pontosítja. Rottler Ferenc Ipolyi Arnold történelemelméleti munkásságát méltatja, Török József Ipolyi Arnold és az egyház történetének kapcsolatát tárja fel, Gúthy Andor Ipolyi Arnold és a Szent István Társulat címen közöl eddig ismeretlen adatokat, Hoppál Mihály Ipolyi nagy munkáját, a Magyar Mythologiát elemzi és értékeli, Kovács Ágnes Ipolyi Arnold népköltési gyûjteményét mutatja be, Entz Géza Ipolyi Arnold és a mûemlékvédelem kapcsolatának mérlegét vonja meg, s idézi Ipolyi elévülhetetlen érvényességû mondatát: „... azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, azzal saját síremlékét készíti". Ugyancsak Entz Géza dolgozta fel és tette közzé Ipolyinak a mûvészettörténet mûvelésére adott termékeny ösztönzéseit. Dávid Katalin tanulmánya - A magyar ikonográfiai kutatás problémái - Ipolyi e téren végzett úttörõ munkásságát emeli ki. Ugrin Emese a kiegyezés utáni magyar képzõmûvészeti életben betöltött meghatározó szerep és tevékenység vonatkozásait gyûjtötte egybe, Cséfalvay Pál pedig a mûgyûjtõ Ipolyi érdemeivel ismertet meg, bebizonyitja, hogy õ volt az elsõ, aki Magyarországon meg akarta teremteni az archeológia tudományát; jelentõs régészeti anyaga ma a Nemzeti Múzeumban tekinthetõ meg. Ruzsa György az Ipolyi-gyûjtemény ikonjait, László Emõke a gobelin-gyûjteményt, Gombos Károly a keleti szõnyeggyûjteményt vizsgálta meg rendkívüli alapossággal, s e kutatásaikat összegezik elõadásukban. Az 1979-ben elhunyt kutató ide felvett tanulmánya Gerrer-Molnár Veronika Ipolyi hímzésgyûjteménye kapcsán a magyarországi hímzés történetét vázolta fel, Katona Imre pedig az Ipolyi-gyûjtemény habán kerámiáiról tájékoztat.

Ebbõl a felsorolásból is érezhetõ az a tematikai gazdagság és sokoldalúság, amely Ipolyi Arnold érdeklõdését és munkásságát jellemezte, ezt a változatosságot és mindenre kiterjedõ szellemi szomjúságot még jobban alátámasztja Ipolyi munkatársának, Bunyitay Vincének itt közölt, az 1845-1886 között megjelent írásokat egybegyûjtõ bibliográfiája.

A tudománytörténetnek még hosszú ideig ad feladatot a teljes életmû feldolgozása. Óriási, értékes levelezése is kiadásra vár. Ez a gyûjtemény fontos állomás a szinte felbecsülhetetlen értékû munkásság tudományos megítélésében és megismertetésében.

A tanulmányok német, angol, francia nyelvû összefoglalása zárja a kötetet.

R. Takács Olga



Irodalomtörténeti tanulmányok.

Szerkesztette Farkas Péter, Novák László. Pest megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1989. 692 l. (Studia comitatensia 19.) (Tanulmányok Pest megye múltjából.)

A mindössze ezer példányban megjelenõ, gazdag tartalmú, szép kiállítású kötet elõszava Pest megye gazdag irodalmi hagyományait idézi. Az ezt ápoló kutatók számára közlési lehetõséget biztosító múzeumi igazgatóság és a szerkesztõk meglepõen változatos és magas színvonalú gyûjteménnyel ajándékozzák meg az olvasókat.

Kovács József László Mezõvárosi irodalom és mûvelõdés a hódoltság peremén (Ráckeve XVI-XVII. százada) tanulmánya nyitja a kötetet. Farkas Péter a szerkesztõ Szemere Pálról ír, Kulin Ferenc Kölcsey vallásbölcseletét elemzi. Farkas Péter Kemény Zsigmond és Szász Károly kapcsolatáról közöl új adalékokat, Jakus Lajos két tanulmányt szentel Petõfinek: az egyikben családjáról ír, a másikban diák- és ifjúkorából idéz fel újonnan feltárt epizódokat. Asztalos István Petõfi aszódi iskoláját kelti életre, Hódi Gyuláné pedig Petõfi aszódi vonatkozású költeményeit gyûjti csokorba és értékeli. Horváth Lajos Császár Ferenc tusculanumai és szenvedései címû tanulmánya után Novák László Szabó Károly nagykõrösi levelezésébõl ad kommentált szemelvényeket, Bárdos József Arany és Madách viszonyának új aspektusait mutatja be, Kerényi Ferenc egy népszínmû tanulságait vonja le Abonyi Lajos A betyár kendõje címû darabja kapcsán. Novák László Szász Károly református püspök 1891. évi látogatását idézi fel három városban (Kecskeméten, Nagykõrösön és Cegléden). Varga Domokos egy már elfelejtett, Gyulai Pál által felfedezett költõ, Vargha Gyula munkásságát foglalja össze, s elsõsorban öregkori költészetét méltatja. Losonci Miklós Ady Endre Emlékezés egy nyár-éjszakára címû versének elemzése A szürrealizmus hajnala címen jelent meg. G. Sín Edit Móricz Zsigmond és Leányfalu címû írása elevenen idézi meg az író alakját, Farkas Péter pedig Áprily Lajos öregkori verseit méltatja. Harmat Béla Csuka Zoltán és Pável Ágoston balladafordításainak recepciójához gyûjtött érdekes adalékokat, Tóth Tibor Törös László gimnáziumi tanárnak állít emléket, aki tartalmas Arany-kultuszt teremtett Nagykõrösön. G. Sín Edit Fábián Zoltán író érdemeit örökíti meg, a vidéki irodalmi mûhelyekért kevesen tettek annyit, mint ez a Leányfalun élõ, áldozatos életû író. Ugyancsak G. Sín Edit tekinti át a Szentendrei Teátrum elsõ tíz évének történetét Drámatörténeti emlékeink újraélesztésének kísérletei Szentendre fõterén címmel, tanulságos és tettekre sarkalló írás. Bihari József és Farkas Péter Pest megye irodalmi topográfiáját készítette el, az irodalom vizsgálatában érdekes szempontként érvényesítik a földrajzit is. Baróti Dezsõ Sík Sándor patriotizmusát bizonyítja idézetekkel, Jelenits István pedig Sík Sándor és a középiskolai magyartanítás kapcsolatát vizsgálja, Sík Sándor tankönyveit, irodalomtörténeti olvasókönyveit elemzi elmélyülten. Mészáros István Sík Sándor pedagógiája címû írásában felelõs hazai pedagógiai egyéniségként mutatja be a költõt, Rónay László pedig Sík Sándor, a költõ címû tanulmányát közli. Szigeti Lajos Sándor Találkozások a „kettõs végtelen"-ben címmel Sík Sándor és József Attila kevéssé ismert beszélgetésének szenteli írását. Valamennyi tanulmány alkalmas arra, hogy egyetemisták, középiskolai tanárok, irodalomtörténészek haszonnal olvassák, ösztönzéseket kapjanak belõlük, s összességükbõl kikerekedjen Pest megye irodalmi hagyományainak sokszínûsége, értéke. A szerzõkrõl közölt kis „Ki kicsoda" után német nyelvû összefoglalások zárják a gyûjteményt.

R. Takács Olga


Iskoladráma és folklór.

A noszvaji, hasonló címû konferencián elhangzott elõadások. Szerkesztette Pintér Márta Zsuzsanna, Kilián István. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1989. 207 l. (Folklór és etnográfia 50.)

1988 októberében háromnapos konferenciára gyûltek össze az iskoladráma témakörében érdekelt, különbözõ szakterületeken mûködõ kutatók. Négy intézmény (MTA Irodalomtudományi Intézete, KLTE Néprajzi Intézete, Dobó István Vármúzeum, Magyar Színházi Intézet) rendezte ezt a kiállítással is egybekötött tudományos tanácskozást, s az utóbbi években nagy lendületet kapott kutatások új eredményeit mutatták be. Az elhangzott elõadások megszerkesztett szövegébõl, gondos filológiai apparátussal ellátott kiadásából kikerekedõ gyûjtemény meggyõzi az olvasókat, hogy a sokáig elhanyagolt tudományterület, kutatási ág sok fontos mûvelõdéstörténeti, irodalomtörténeti, színháztörténeti ismerettel gazdagítja az irodalomtudományt és más tudományágakat is. A tizenhét tanulmány szerzõi között neves, sokat publikáló kutatók és pályakezdõk, irodalomtörténészek, zenetörténészek és néprajzosok egyaránt találhatók: Kilián István, Szabó Ferenc (Róma), Bitskey István, Sugár István, Czibula Katalin, Szörényi László, Hopp Lajos, Papp Géza, Bárdos Kornél, Szilágyi András, Ludányi Mária, Pintér Márta Zsuzsanna, Demeter Júlia, Varga Imre, Újváry Zoltán, Gaálné Ramminger Gabriella, Volly István. A szerkesztõk által tagolt kötet az elvi kérdésektõl az adatokon, drámaszövegeken, a zenei kíséret, az opera kezdetein át a díszletek, a kastélyszínház és iskoladráma, a liturgia és dráma kérdéseiig fogja át a témakört. Ezután két írás a hivatásos színjátszás felé tartó kéziratokról és közjátékokról szól, s végül az Iskoladrámák nyomai a folklórban címmel kapunk igen érdekes adalékokat a dramatikus népszokásokról, a debreceni református kollégium kéziratos iskolai színjátékairól, valamint egy régi, népi eredetû játékról.

A tanulmányokat csaknem nyolc oldal terjedelmû bibliográfia, valamint német nyelvû összefoglaló zárja. A korszakra és a témára vonatkozó néhány jellegzetes, eddig kötetben nem közölt illusztráció is fontos információkat közvetít.

R. T. O.


Jastrzêbska, Jolanta: Personnages tragiques et grotesques dans la littérature hongroise contemporaine.

Rodopi, Amsterdam-Atlanta, GA, 1989. 244 l.

A Lipcsében született lengyel szerzõ Amsterdamban védte meg francia nyelvû disszertációját a kortársi magyar irodalomról, a könyvet flamand nyelvû összefoglaló zárja. Szinte egyedülálló esemény ez az irodalomtudomány történetében. Jastrzêbska több irodalmat otthonosan ismer, különösen lengyel-magyar párhuzamai érdekesek, és feltûnõen tájékozott a nyugat-európai irodalomelméleti, elsõsorban irodalomszociológiai elméletben. A könyv szerzõje történeti és módszertani célt tûzött maga elé: bemutatni a magyar irodalomban a hetvenes évek végén bekövetkezett változásokat, és alkalmazni Pierre V. Zima alapján Greimas szemiotikai és Goldmann genetikus strukturalista módszerét. A szerzõ hipotézise szerint a magyar irodalmat a világ tragikus víziójából az abszurd vízióba való átmenet jellemzi. Az elsõ fejezetben Jastrzêbska módszertani kérdésekkel és a kiindulási pontot jelentõ, ideológiai alapokon nyugvó, realista áramlattal foglalkozik (Sarkadi: Gyáva, Fejes: Rozsdatemetõ stb.). A második fejezetben Kertész Ákos, Mészöly Miklós, Örkény István, Esterházy Péter, Hajnóczy Péter egy-egy mûvét elemzi. Mindegyik elemzés a mû tartalmának rövid ismertetésével és a mûre vonatkozó bibliográfiával zárul. Maga az elemzés a mû sajátos problematikájának figyelembe vételével történik, pl. Mészöly Miklós esetében az atléta portréjának allegorikus értékét vizsgálja a szerzõ, a Termelési regény esetében pedig a cím és a mû viszonyát is érinti. A szerzõ Hajnóczy Jézus menyasszonyát értelmezve külön fejezetet szentel a nyelv problémájának.

A disszertáció harmadik, Következtetések címû részében Jastrzêbska metodológiai kérdésekkel és a magyar irodalom sajátosságaival foglalkozik. Kitûnõen ismeri a magyar irodalmat, az elemzett alkotókat elõdeikhez és kortársaikhoz viszonyítva tárgyalja. A kortársi magyar irodalomkritika különbözõ irányzatainak eredményeit távolságtartóan használja fel. Jan Kott megfigyeléseit (pl. a Hamletrõl) szerencsésen alkalmazza. Mindenütt megadja a mû megértéséhez szükséges politikai, történelmi vagy irodalomtörténeti információt. A könyvet gazdag bibliográfia, a rövidítések jegyzéke és index zárja.

Ferenczi László


Johann Jacob Grynaeus magyar kapcsolatai.

Közreadja: Szabó András. József Attila Tudományegyetem, Szeged, 1989. 191 l. (Adat-tár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 22.)

A régi magyar irodalommal foglalkozó szegedi mûhely egyik jelentõs sorozata az Adattár, amely fõleg forráskiadásaival vált nélkülözhetetlenné. Az eltérõ terjedelmû és tematikájú kötetek méretét mindig az adott anyag mennyisége határozza meg, így az elõttünk fekvõ vékony kötet is önmagában zárt egység, egy személyhez kötõdõ levelezést tartalmaz.

Johann Jacob Grynaeus személyérõl és magyar kapcsolatairól a hazai kutatóknak Szabó András kiadása elõtt csupán gyér ismereteik voltak. Néhány szórványos utalás után csak Zsindely Endre 1968-as közleménye hívta fel a figyelmet a levelezés magyar vonatkozású részeire, azonban a szisztematikus feltárás, az alaposan megjegyzetelt szövegkiadás váratott magára mindaddig, amíg Szabó Andrásnak sikerült a Bázeli Egyetemi Könyvtárban õrzött anyagot megvizsgálnia. Kutatásai nyomán feltárul a svájci reformáció egyik fontos személyiségének életrajza, és annak a XVI. századi szellemi kapcsolatok számára fontos magyar vonatkozásai. Ugyanakkor a levelezés a bázeli és a nemzetközi protestáns késõhumanizmus vitatott kérdéseihez is adalékul szolgál.

A levelezés 18 magyarországi literátor 62 levelét tartalmazza, valamennyi címzettje Grynaeus, a levelek részben Magyarországon, részben a magyar diákok németországi tartózkodása alatt íródtak. A legtöbb levél szerzõje az az Ambrosius Lam Sebestyén, aki Hugo Blotiusszal és Théodore de Béze-zel is levelezésben állt.

Szabó András példás szövegkiadása az eredeti kéziratok alapján készült, a latin leveleket magyar tartalmi összefoglaló kíséri. A kötet végén közreadott jegyzetek a levelek megértéséhez szükséges életrajzi, tárgyi tudnivalókat és szövegmagyarázatokat tartalmazzák, a névmutató a szereplõ személyek rövid életrajzát is közli.

Németh S. Katalin


Jókai Mór összes mûvei. Elbeszélések (1850).

Kritikai kiadás. 2/A. és 2/B. kötet. Sajtó alá rendezte Gyõrffy Miklós. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 816; 810 l.

A Jókai-mûvek kritikai kiadásának újabb két kötete egy év gazdag kisepikai termését foglalja magába: az 1850-es esztendõét, amikor a forradalom és szabadságharc ideje alatti kétéves hallgatást követõen megjelennek - a Szilágyi Sándor szerkesztette Magyar Emléklapokban, majd a Pesti Röpívekben - „Sajó", illetve „Kis Endymion" írásai. Bár a közléseknek 1850 októberében átmenetileg vége szakadt, Jókai folyamatosan dolgozott tovább, s a kritikai kiadás - rendezõ elvét, a kronológiát követve - minden bizonyíthatóan ebben az évben született elbeszélést felvesz anyagába.

A filológiai pontosságra törekvõ szerkesztõk a kötetek terjedelmének körülbelül a felét kitevõ jegyzetek bevezetõjében ismertetik az egyes darabok idõrendbe, illetve ciklusokba való besorolása közben felmerült problémákat, és röviden összefoglalják az írói hallgatás idõszakának eseményeit.

Az (A) kötet gerincét a Forradalmi és csataképek 1848- és 1849-bõl címû novellás-gyûjtemény 16 darabja képezi, és itt találhatók meg a ciklusba nem tartozó egyéb kisprózai munkák is - megjelenésük sorrendjében. A (B) kötet központi mûve pedig az Egy bujdosó naplója, de ez tartalmazza az Emléksorok címû értekezõ-elbeszélõ mûvet is, amely elõször 1980-ban, a Magvetõ „Tények és tanúk" sorozatában jelent meg; függelékben pedig öt, eredetileg 1850-ben készült, ám akkor nem publikálható novella késõbbi változatát közli.

A ciklusok, illetve az egyes elbeszélések jegyzetei minden esetben tájékoztatnak a mûvek keletkezés- és kiadástörténetérõl, valamint utóéletérõl, és tartalmazzák az idegen nyelvû megjelenések adatait. Az ismert szövegváltozatok mellett a jegyzetanyag tárgyi és nyelvi magyarázatokat is közöl.

Sarankó Márta


Joseph Andrew Blackwell magyarországi küldetései, 1843-1851.

Sajtó alá rendezte és az utószót írta Haraszti-Taylor Éva. Fordította Katona Ágnes. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.

Joseph Andrew Blackwell neve gyakran olvasható a reformkori Magyarországgal és az 1848-as forradalommal foglalkozó tanulmányokban, könyvekben. Ez a mûvelt, jó megfigyelõ képességû angol utazó és diplomata éveket töltött hazánkban, és irathagyatéka megkerülhetetlen forrása lett történelmünknek. Horváth Jenõ publikációi az 1920-as években, majd újabban Katona Ágnes disszertációja sok hasznos tudnivalót feltártak Blackwell életérõl és tevékenységérõl, maguk az iratok azonban (noha jórészük Akadémiánk kézirattárába került) nem váltak publikussá. Most végre bõ válogatás jelent meg Katona Ágnes fordításában, Blackwell négy magyarországi küldetése alatt (1843-1851) írt jelentéseibõl, leveleibõl. Egy darab magyar történelem, angol szemmel.

A válogatás, a szöveggondozás és a kísérõ tanulmány Haraszti-Taylor Éva munkája. Õ már 1951-ben bebizonyította Az angol külpolitika a magyar szabadságharc ellen címû könyvével és iratpublikációjával, hogy a magyar-angol kapcsolatok történetének kitûnõ szakértõje. Új könyve is nyeresége a történetírói szakmának. Érdemes együtt elolvasni Kabdebó Tamás nagyszabású monográfiájával, mely Blackwell küldetése címmel 1990-ben jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kiadványsorozatában.

L. S.


József Attila: Költészet és nemzet.

Gyertyán Ervin bevezetõ tanulmányával. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest, 1989. 101. l.

A kötet József Attila azon bölcseleti munkáit tartalmazza, melyek már a költõ összegyûjtött mûveinek kritikai kiadásában is megjelentek, Szabolcsi Miklós gondozásában. A kötethez Gyertyán Ervin írt értékelõ-elemzõ elõszót, melyben áttekinti József Attila filozófiai írásainak recepcióját. Célja, hogy a költõ filozófiai, esztétikai munkásságát az életmû integráns részévé avassa, s hogy méltó helyre állítsa a magyar filozófiai gondolkodás történetében.

A szerzõ a nyolcvanas évekig jut el a fogadtatás-történet ismertetésében; amikor, mint írja, felpezsdült a József Attila-kutatás. Ezeknek az újabb kutatásoknak rendkívül fontos eredménye József Attila 1923-1930-ig írt tanulmányainak és cikkeinek szövegkiadása, illetve az azokhoz fûzött magyarázatok, melyeket Horváth Iván és Tverdota György ad közre. Ebben a kötetben a Költészet és nemzet címû gyûjtemény néhány írása már datálva és hiteles kontextusban szerepel, az idõközben elõkerült kéziratoknak, illetve az újabb filológiai eredményeknek köszönhetõen. (Ez a szövegkiadás természetesen nemcsak a szóban forgó válogatás koncepcióját, hanem az összes addigi kiadást is számos ponton korrigálja, illetve kiegészíti majd.)

Erdõdy Edit


József Attila: A legutolsó harcos.

A költõ kéziratos verseskönyvének hasonmása. Sz. Tóth Ferenc tanulmányával. Helikon Kiadó, Budapest, 1989. (Hasonmás + 14 l.)

Több mint negyven évi lappangás után bukkant föl és került a makói múzeum gyûjteményébe a tizenkilec éves József Attila kéziratos verseskötete, amelyet egyik makói pártfogójának, Kesztner Zoltánnak ajándékozott.

A szép, vászonkötésû emlékkönyv verseinek leírását a költõ 1924. október közepén fejezhette be, a Kesztner Zoltánnak szóló ajánlás késõbbi, 1925 februárjából való. A kéziratos versgyûjtemény, melyet József Attila komponált kötetté, s minden bizonnyal nyomtatásra szánt, ma már ismert költemények változatait s egyetlen eddig ismeretlen verset (Jött, megfogott és áthajított) tartalmaz.

A legutolsó harcos (és a többi kéziratos versgyûjtemény) születésének körülményeit, hányatott sorsát, valamint József Attila makói éveit Tóth Ferenc a hasonmáshoz mellékelt tanulmányában mutatja be.

R. J.


József Farkas: Erkölcs és hivatástudat.

Irodalmi tanulmányok. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 385 l.

A szerzõ a század elsõ évtizedeinek irodalmát, a szocialista irodalom kibontakozását kutatta elsõsorban, s óriási anyag alapján állította össze az e korra vonatkozó négy kötetnyi dokumentumgyûjteményt Mindenki újakra készül... címmel, kiadta Sinkó Ervin hosszú ideig hozzáférhetetlen és közölhetetlen hagyatékát, s további szövegkritikai munkákon túl tanulmányok, összefoglaló mûvek sorában tárta fel a forradalmak korának elõzményeit, a századelõ baloldali mozgalmainak sajtótörténetét, az 1919-es Tanácsköztársaság néhány kiemelkedõ egyéniségének irodalmi munkásságát.

Ebben a kötetében a tanulmányok többsége az alkotók erkölcsi hitvallását mutatja be, s etikai szempontok dominálnak a korabeli irodalmi mûhelyeket, folyóiratokat, mûvelõdéstörténeti, mûvészeti folyamatokat taglaló írásaiban is. A cselekvõ felelõsségvállalást hirdetõ írók közül különösen Lengyel József és Sinkó Ervin mûveit világítja meg, illúzióik hátterét, hitüket és csalódásaikat érzékletesen és tárgyilagosan tárja fel, fontos felismeréseket közöl Kassák Lajos mûveirõl, Pogány József tevékenységérõl, Balázs Béláról.

Portréi egy tragikus nemzedék igazabb megismerését segítik, egysíkúságtól és sematizmustól mentesen mutatják fel értékteremtõ törekvéseiket és kudarcaikat. A kötet két különösen figyelemre méltó írása a bevezetésként olvasható Az irodalomtörténész személyiségének szerepe a mûvek közvetítésében, és a kötetzáró, 1982-ben készült interjú, amelybõl Bodnár György kérdéseire válaszolva egy jellegzetes kutatói pálya hitvallása, állomásai, eredményei bontakoznak ki.

R. Takács Olga


B. Juhász Erzsébet: Hõsök vagy balekok? A társadalmi beilleszkedés zavarai a hetvenes évek irodalmában.

Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1989. 239 l.

A kötet a hetvenes évek új magyar elbeszélõ nemzedékének szépprózai írásaiból vett széles körû minta: 34 író - köztük Hajnóczy Péter, Dobai Péter, Esterházy Péter, Csalog Zsolt, Császár István, Munkácsi Miklós, Vámos Miklós - 167 mûve tartalomelemzése alapján vizsgálja a társadalmi beilleszkedési zavarok ábrázolásának valósághû szociológiai tartalmát. A komplex vizsgálat jelentõségét a hetvenes években kibontakozó interdiszciplináris életmódkutatások erõsítik, de nemcsak szociológiai eredményei hasznosíthatók további kutatásokban, hanem irodalomelméleti tanulságok is levonhatók belõle.

A mintavétel és a feldolgozás alapelveinek bemutatása után a tanulmány elemzi a vizsgált irodalmi anyagban fellelt devianciatípusokat, majd az egyes társadalmi beilleszkedési zavarok (öngyilkosság, alkoholizmus, a lézengõ életmód) ábrázolását. Vállalt célkitûzése az volt, hogy felfedezze a közvetlen szociológiai tartalmakat az irodalmi mûvekben. A leghangsúlyosabb fejezet errõl szól, különös tekintettel a család problémájára: a negatív családmodellekre, az új családforma-kísérletekre. A nonkonformizmus pozitív értéktényezõként való ábrázolása mutatható ki az elemzett regények és novellák alapján, a kritikák, irodalomtörténeti összegezések megállapításait még árnyaltabbá téve.

A társadalomkutatás, társadalomirányítás számára fontos figyelmeztetõ jelekként is felfogható vizsgálati eredmények megerõsítettek más síkokon folyó vizsgálatokat és elemzéseket, a magyar társadalom hetvenes évekbeli állapotának feltárásához az irodalomszociológia, a fikciós irodalmi mûvek elemzése segítségével járultak hozzá. Az irodalomkutatók számára fontos új szociológiai elméleteket és eredményeket közvetítettek, s gazdagították a korszak elbeszélõirõl kialakított képet.

A kötetet igen alapos jegyzetanyag és forrásjegyzék egészíti ki.

R. Takács Olga


Kántor Lajos: Birtokon belül? Téli beszélgetések Erdélyben.

Pallas Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1989. 179 l.

A szerzõ Erdély szellemi életének kiemelkedõ alakja, aki a Korunk szerkesztõjeként, kritikusként, irodalomtörténészként, esszéíróként szolgálta és szolgálja Kolozsváron a romániai magyar kisebbség értékeinek születését, õrzését, terjesztését. Kántor Lajos szórabírt néhány, az erdélyi szellemi életre jelentõs befolyást gyakorló, hozzá közel álló alkotót, s elmélyült beszélgetések keretében tûnõdött el velük aktuális és örökérvényû irodalmi és mûvészeti problémákról. Jóval többet nyújtanak ezek az interjúk sok hasonló, szokványos kötetnél, kár, hogy kissé megkésve jutottak el a magyarországi olvasókhoz.

1989 után teljes történelmi helyzetváltozás következett be Romániában, s így a romániai magyar irodalmi fórumok, színházak, iskolák, egyesületek körében is. Sokan új hazát választottak, jónéhányan meghaltak, a szellemi élet küzdõterei teljesen átrendezõdtek, új problémák szaporították a meglévõket. Mindezekrõl már nem értesülhetünk ezekbõl a komoly és õszinte írásokból, amelyek nem vállalhatták azt a teljes nyíltságot, teljes helyzetfeltárást, amelyre talán csak hosszabb idõ múlva kerülhet sor. A tûnõdések hangvétele keserû, szomorú, nem titkolják a magyarnak megmaradás helyzetének veszélyeit, a szabadság hiányát, szembenéznek azzal a ténnyel, hogy „felelõs szellemek csak a szabadság igazi légkörében formálódhatnak", és azzal is, hogy csak kiemelkedõ szellemi teljesítményekkel lehet küzdeni az „Ezer lelked van, ezer megtörik" igazságának érvényesülése ellen.

A beszélgetõtársaknak feltett, gondosan megfogalmazott kérdések nem csupán gondolatébresztésre, tömör válaszadásra kényszerítik a megszólítottakat, hanem mintegy „miniesszékként" értékelik a beszélgetõtárs legfontosabb munkáit, az adott helyzetben és idõben betöltött szerepét, az értõ olvasók számára tág összefüggéseket és szellemi hátteret rajzolnak, beavatnak abba a társadalmi-lelki-szellemi légkörbe, amelyben Sütõ András drámái, Harag György rendezései, a Szótörténeti Tár kötetei, filozófiai tanulmányok, a magyarság megmaradását segítõ versek, folyóiratok és rendezvények megszülettek és az egyetemes magyar kultúrát is gazdagították.

Jól választott címek (pl. „A vers: állandó hiányérzetünk ébrentartója", „Korok papírformája"), súlyos fogalmak (tehetség, hivatástudat, magyarságtudat, igazság) tartalmának költõi, olvasmányos formában történõ kibontása, a nemzetiségi lét karakterjegyeinek pontosítása, nagy egyéniségek közvetett megidézése, gazdag mûvelõdéstörténeti anyag, magatartásformák iránti tisztelet keltése és mindezekkel együtt: pontos látlelet egy korról és egy helyzetrõl, ez Kántor Lajos könyve.

R. Takács Olga


Király István: Útkeresések.

Tanulmányok, cikkek, interjúk, kritikák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 414 l.

A hetvenes-nyolcvanas években készült tanulmányok, interjúk, rövidebb írások gyûjteménye e kötet, mely címének megfelelõen az irodalomtudós életmûvének útkeresõ mérföldköveit jelöli ki. Érzékeny-értõ, a verset újrateremtõ elemzéseiben, például a sokat vitatott Elbocsátó, szép üzenet új szempontú értelmezésében vagy A Kalota partján címû versben, az otthonlét és ünnep idilljének varázsát boncolgatva, újra meg újra több évtizedes Ady-kutatásainak eredményeit összegzi. Az elemzések nem rekednek meg az életrajzi tényeknél, nem esnek a tetszetõs strukturalista megközelítés csapdájába, minden egyes értelmezés, részletelemzés a teljes életmû távlatosságában nyer hitelt, még akkor is, ha megállapításai olykor vitára, ellentmondásra ösztönöznek.

Ez a távlatosság érvényesül a kétfajta értelmiségi magatartást, a Babitsét és az Ady-ét bemutató párhuzamos elemzésben (Babits Mihály: Május 23. Rákospalotán; Ady Endre: Rengj csak, föld), s abban a törekvésben is, mely Ady igazi arcát, 20. századiságát mutatja fel a megkésettség, a múlthoz kötöttség legendájának ellenében. Az Ady-tanulmányokat lezáró beszélgetés Hegyi Bélával Latinovits Zoltán elõadómûvészetének, a mûvészi interpretáció mélyén munkáló hittel való életnek állít emléket, különbözõ korok különféle versmondói magatartását, stílusát fölvillantva.

A megélt életmûvek fejezet Lukács György Ady-élményének, katartikus hatásának belsõ szerkezetéhez ad új szempontokat; személyes hangú írásban mutatja be az Ady-kortárs Bölöni György kevésbé ismert „intellektuel-emigráns" alakját; rávilágít Kosztolányinak a monarchikus szellemhez való belsõ kötõdésére. Az Eszmei problémák Németh László mûveiben 1945 elõtt az életmû tartalmi-ideológiai értékeléséhez járul hozzá; a belsõ folytonosság, az életmû súlypont-elhelyezõdéseinek problémáit kutatva vázolja az író gondolkodói-szellemi arcát. Az Egy tanár portréja a „minden szerepében elsõdlegesen tanár, pedagógus" Keresztury Dezsõ köszöntése nyolcvanadik születésnapján.

Önálló fejezetet (Szembesülés Szabó Dezsõvel) szentel a kötet a magyar értelmiségi gondolkodásban a két háború között jelentõs szerepet játszott Szabó Dezsõ-élménynek. A bonyolult, sokáig elhallgatott kérdéshez, a Szabó Dezsõ-jelenséghez Király István a befogadó személyességének attitûdjével közelít: „milyen hatásokat, ösztönzéseket kapott az, aki a harmincas években Szabó Dezsõ híve, olvasója volt, s hogyan alakult benne fejlõdése során a történelem tanulságaival folyvást szembesülve a Szabó Dezsõ-kép". Az elsodort falu személyes felszabadító élményétõl az eltávolodásig tartó folyamat végigkövetésében vázolja fel, értelmezi a maga szempontrendszere szerint a Szabó Dezsõ-i világkép lényegét.

A Mûhelyproblémák fejezet a marxista jellegû világképelemzés módszerérõl, a verselemzés kérdéseirõl, nyelvünk védelmének szükségességérõl szól. „A háború vége" címû 1980-ban, Kabdebó Lóránt által készített interjú zárja a kötetet, amelyben Király István személyes életútjának legfontosabb eseményeirõl, meghatározó személyiségeirõl vall.

R. J.


Kiútkeresés 1943.

L. Nagy Zsuzsa bevezetõjével. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1989. 165 l.

1988. június 14-én az Országos Széchenyi Könyvtárban tanácskozást rendezett a Hazafias Népfront, a Történelmi Társulat, az MSZMP KB Párttörténeti Intézete és az MTA Történettudományi Intézete. A konferencia célja Magyarországnak a második világháborúból való kiválásra irányuló politikai kiútkeresés részletes feltárása, dokumentumainak szélesebb körben nyilvánossá tétele volt. Tizenhárom szakember - történészek, irodalomtörténészek - elõadása hangzott el, az eddig egyáltalán nem vagy alig ismert történelmi tények bemutatásával és kommentálásával rendkívül értékes ismeretanyag tárult fel a legszûkebb szakma és egy szélesebb érdeklõdõ közönség számára egyaránt. Az irodalomtörténészeket elsõsorban Czine Mihály Népi írók az új Magyar-országról címû rövid, fõként a további feltárás irányait kijelölõ tanulmánya érdekelheti. Sajtótörténeti elemzések, az ifjúsági és értelmiségi mozgalmakat értékelõ írások, pártok programjainak részletes bemutatása, Erdei Ferenc és Bibó István vitájának rekonstruálása és értelmezése, az 1943-as és az 1988-as év közötti párhuzamok keresése és politikatörténeti tanulmányok teszik a múlt minél teljesebb és õszintébb feltárását igénylõ és a hajdani elképzelések továbbgondolására is hajlandó olvasók számára becsessé a kis kötetet. Az elõszót író L. Nagy Zsuzsa további kutatások ösztönzését, sõt, egy valamikor elkészülõ szintézis elõsegítését reméli az itt egybegyûjtött anyagtól. A tanulmányok többségét igen jó jegyzetanyag egészíti ki.

R. Takács Olga


Koltai Tamás: Papírszínház.

Közmûvelõdési Kiadó, Budapest, 1989. 561 l.

A kötet alcíme: Évadok mérlegen 1984-1985. Koltai papírszínházában újrajátssza e két évad szinte minden fontosabb színházi elõadását, széles körképet adva e két év magyar színjátszásáról, magyar és külföldi szerzõk bemutatóiról, s a korszak jelentõs színházi mûhelyeirõl. Kritikusi eszményét, a színházról vallott nézeteit a Hogyan játsszunk színházat címû tanulmányban foglalja össze: a provinciális beszûkülés ellenében egy nyitott, a világszínházzal lépést tartó magyar színházi élet ideálját vázolva fel. Kritikáit is nyitottság és sokoldalúság jellemzi. S jóllehet színibírálatainak középpontjában mindig a konkrét elõadáshoz kapcsolódó személyes élmény áll, ezt a szubjektív nézõpontú megközelítést mindig a dráma- és színháztörténeti háttér pontos, objektív rajza teszi teljessé. Az elõadást a mû lehetõségeibõl kiindulva teszi mérlegre, nem veszítve szem elõl a színpadi megvalósulás legapróbb részletét sem. A két évadról adott széles és gazdag körkép túlmutat az egyes elõadások aktualitásán: a kötetbõl kirajzolódnak a korszak legfontosabb irányzatai és törekvései. Szerencsésnek tûnik a választott idõszakasz: e két évadban a színházi életet már nem béklyózták túlzottan a kultúrpolitika tilalmai, de még nem érvényesültek a piaci szemlélet negatívumai sem. Gazdag a paletta: a mindig játszott klasszikusok mellett Kleist-, Wedekind-, Schnitzler-, Caragiale-, Jarry-, Ghelderode-, Becket-, Genet-elõadásokról éppúgy olvashat az érdeklõdõ, mint - a magyar szerzõk közül idézve néhányat - Füst Milán, Weöres Sándor, Mándy Iván, Schwajda György és Nádas Péter bemutatóiról.

Erdõdy Edit


Komjáthy Jenõ: Vers és próza.

Összegyûjtött mûvek. A válogatás, sajtó alá rendezés, a bevezetõ tanulmány és a jegyzet Rába György munkája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 551 l.

Ez a könyv a Komjáthy-életmû leggazdagabb kiadása, s aligha van remény jelentõsebb mennyiségû vers vagy esszé elõbukkanására, jóllehet vannak legendák, amelyek ennek a különös életû és különös módon elhalt költõnek tudni véltek elkallódott mûveirõl. (Egyetlen vers hiányzik a kötetbõl. A kiadó nem említi a címét, csak annyit közöl róla, hogy „kollektív érzékenységet sérthet". A vers, az Akasszátok föl a pánszlávokat! mindenképpen sajátos színnel gazdagítja ennek a - közkeletûen - elvont szimbolistaként számontartott költõnek a világképét.) Rába György a régi kiadások textológiai hibáit a fennmaradt kéziratok alapján kiigazította, s némely ponton új kronológiai rendet javasol. Az elõszó minden bizonnyal a Komjáthy-filológia egyik alapmûve lesz a késõbbiekben. A Rába Györgyre jellemzõ filológiai szigor, esztétikai, líra- és filozófia- valamint motívumtörténeti erudíció rendet vág a költõrõl kialakított eddigi, s meglehetõsen széttartó vélekedések között. Senki még ilyen pontosan nem definiálta a költõ helyét a magyar költészet történetében, érdemeit a lírai köznyelv megújításában.

A. K.


M. Kondor Viktória: A Hornyánszky nyomda és az Akadémia könyvkiadása.

MTA Könyvtára, Budapest, 1989. 203 l. (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei. Új sorozat 22.)

M. Kondor Viktória könyve a nyomdászat, a szerzõk, a könyv- és lapkiadás magyarországi klasszikus korszakába (1863-1944) vezet el bennünket. Bemutatja Hornyánszky Viktor György 1863-ban alapított kiadói, nyomdai és könyvkereskedelmi vállalatát, majd utódai és 1923-tól a Hornyánszky Rt. tevékenységét, különös tekintettel a Magyar Tudományos Akadémia és a Hornyánszky cég kapcsolatára. A Hornyánszky-nyomda gazdasági-, szervezési-, kereskedelmi tevékenységére, technikai felszereltségére vonatkozó bõvebb kiadványok révén igyekszik megvilágítani e nyomdai-, kiadói és könyvkereskedelmi középüzemnek a magyar tudományban és mûvelõdésben betöltött szerepét.

Valóban egyetlen nyomda, egyetlen kiadó munkássága sem vizsgálható kiadványai-nak ismerete nélkül. A múlt század 80-as, 90-es éveiben és a századelõn az Akadémia jónéhány jeles, máig is nélkülözhetetlen kézikönyvét nyomtatta a Hornyánszky cég. Egyre nyereségesebb vállalkozás lett Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, az eredetileg 6-8 kötetre tervezett mû 14 kötetes lett, az elsõ kötet 1891-ben, az utolsó kötet 1914-ben került ki a Hornyánszky-nyomdából. Mintegy hatvan oldalon keresztül idézi, kommentálja és illusztrálja M. Kondor Viktória Szinnyei József naplóiból és leveleibõl azokat a részleteket, amelyek Szinnyei József és az Akadémia, valamint a Hornyánszky cég együttmûködésére vonatkoznak.

Nagyon meggyõzõen bizonyítja a szerzõ, hogy Magyar Nyelvtörténeti Szótár és a Magyar Tájszótár kiadását, nyomtatását és terjesztését a Hornyánszky cég teljes egészében saját kockázatvállalási készségének köszönhette, ugyanis kedvezõbb ajánlatot tett a nálánál jóval nagyobb budapesti kiadói és nyomdai vállalatoknál. Nagyobb közönség számára haszonnal forgatható kézikönyvek kiadása akadémiai és minisztériumi háttérrel, ha nem is nagy nyereséghez, de tisztes haszonhoz juttatta a Hornyánszky-nyomdát, nyilván innen az indíttatás a következõ nagy akadémiai szótár, a Mesterségek szótára kiadására, nyomtatására és terjesztésére. Igen szemléletesen bontja ki M. Kondor Viktória egy-egy nagy tudományos vállalkozás elõtörténetét, történetét, gyötrelmes útjait. Bemutatja, hogy a még oly becses, a magyar tudományos életet elõrevivõ, és segítõ kézikönyvek kiadása is végzõdhet kudarccal, példa erre a Magyar Oklevél-Szótár. E szótár kiadása mind az Akadémiának, mind a Hornyánszky cégnek veszteséges vállalkozás lett, mindössze 300 példányt sikerült eladniok. A Hornyánszky-nyomda néhány esetben tehát a magyar tudomány mecénása lett.

N. Pataki Márta


Kortárs magyar írók kislexikona 1959-1988.

Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 471 l.

Az Akadémiai Kiadónál már készülõben volt az Új Magyar Irodalmi Lexikon, de a Magvetõ Könyvkiadó mégis szükségesnek érezte, hogy mielõbb közreadjon egy olyan hiánypótló közismereti kislexikont, amely az 1965-ben megjelent Magyar Irodalmi Lexikont kiegészítheti a kortárs magyar írókra vonatkozó ismeretekkel. Az 1959 és 1988 között szépirodalmi mûvet megjelentetett szerzõk kerültek be a lexikonba.

A szócikkeket nem önálló kutatások, hanem megjelent irodalomtörténeti és könyvészeti munkák alapján szerkesztette egybe a Magvetõ Könyvkiadó munkatársi gárdája. Kritikusok, irodalomtörténészek is helyet kaptak a kötetben olykor abban az esetben is, ha önálló kötetük még nem jelent meg.

Ötszáznál több szócikk pedig a határokon túli magyar alkotók adatait tartalmazza. Terjedelmi korlátok miatt kimaradtak a nem szépirodalmi mûveket publikáló szerzõk és a mûfordítók.

A lexikon elõszava rögzíti a szerkesztés elveit, kimondja, hogy a szócikkek a tárgyszerû bemutatásra vállalkoznak, nem értékelnek, a terjedelem sem sugall értékítéletet. A szócikkek végén nem teljes a megjelent mûvek közlése, de a mûfajt mindig jelölik, másodlagos irodalomjegyzék egyáltalán nincs. A munkában sokat segítettek a fõvárosi és vidéki irodalmi folyóiratok, könyvkiadók, könyvtárosok, bibliográfusok, kritikusok, irodalomtörténészek is.

A fõbb életrajzi adatokat és mûveket közlõ szócikkek esetleges hiányosságaira, hibáira a szakkritika felhívta a figyelmet. Folyamatos olvasása esetén az elmúlt évtizedek szûkszavú, tanulságos, érdekes dokumentumaként értékelhetjük.

R. Takács Olga




Kósa László: Pisti a gyógyszertárban.

(Örkény István a számûzetésben.) Sükösd Mihály elõszavával. Felelõs kiadó: Erdei Grünwald Mihály. Háttér Kft., Budapest, 1989. 171 l.

Érdekes adatokat szolgáltat az Örkény-filológiához Kósa László, aki 1958 és 1963 között az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár osztályvezetõjeként mûködött. Örkény a forradalom alatti magatartása miatt ezidõtt sehol sem kaphatott munkát, mûvei nem jelenhettek meg, így kerülhetett sor arra, hogy felhasználja gyógyszerész szakos diplomáját, és „számûzetésbe" vonuljon. A gyógyszergyári évek hiteles krónikáját állítja össze Kósa, összegyûjtve és feldolgozva az író munkájával kapcsolatos mindennemû dokumentumot, a gyógyszergyári munka során született különbözõ írásokat (gyógy-szerismertetések, „orvosi levelek" stb.) és az üzemi híradóban megjelent cikkeket.

Emellett nemcsak saját visszaemlékezéseit, tapasztalatait írja meg Örkényrõl, hanem rögzíti néhány hajdani munkatárs vallomását is - jónéhány vonással gazdagítva így az Örkény-portrét.

Az elõszót író Sükösd Mihálynak igaza van: Kósa László könyve irodalomtörténeti fontosságú dokumentum, mert Örkény hányatott életének olyan szakaszába enged bepillantást, melyrõl eddig kevés volt tudható. A kötet arra is jó példát szolgáltat, hogy a nagy író mûve, írjon bármit, fontos és érdekes lehet: az írói alkat, az egyéniség mindenre rányomja hitelesítõ pecsétjét. Az örkényi fanyar humor és groteszk szemlélet a gyári eseményekrõl szóló beszámolóban éppúgy érvényre jut, mint az egyperces novellákban.

Erdõdy Edit


Kosztolányi Dezsõ összes versei.

A szöveggondozás Réz Pál munkája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989.

A kötet közvetlen elõzménye 1962-ben jelent meg, Vargha Balázs rendezte sajtó alá, és Szauder József írt hozzá bevezetõ tanulmányt. A mostani változat nem tart igényt a kritikai kiadás címére. A Jegyzetben Réz Pál elmondja, hogy mely korábbi kiadásokat vett elsõsorban figyelembe, és hogy lehetõleg az utolsó változatot közli (akár kötet- vagy ciklus-kompozícióról van szó, akár versekrõl, verssorokról). Természetesen így kikerülhetetlen, hogy - olykor apróságnak föltûnõ dolgokban - bizonytalanságunk támadjon a szöveg lejegyzését illetõen. Például a Lámpafény címû kötetnyitó vers elsõ sorában elmarad egy vesszõ („lám, a lámpa" - így az 1962-es kiadás), ami pedig alighanem odakívánkozik a helyére. Egyébként a szerkesztõ, fölhasználva és kiegészítve Paku Imre, Vargha Balázs, Bakos Endre és Ritel Dénes kutatásait, kiváló munkát végzett, és persze nem tehet róla, hogy Kosztolányi olyan költõ volt, aki elég gyakran átdolgozta verseit (pl. a Tóth Árpád halotti maszkja eredetileg Halotti maszk címen jelent meg). De még a Hajnali részegség újabb kiadásaiban is hosszú ú-val írják a múlt éjszakát, itt röviddel, s az ilyesmi némi tanácstalanságot kelt bennünk. Természetesen így is csak dicsérni lehet a hátrahagyott, parodisztikus-játékos vagy töredékes versekre meg a verses drámákra is figyelõ válogatást, az imponáló apparátust és mutatókat, a sajtó alá rendezõ filológiai hozzáértését.

Csûrös Miklós


Kovács Albert: Mûfajok, mûformák, motívumok.

Tanulmányok, esszék. Kriterion Könyvkiadó, Budapest, 1989.

Két nagyobb fejezetbõl áll a romániai magyar irodalomelmélet figyelemre méltó kutatójának kötete, elõbb általánosításra vállalkozik, utóbb elveinek konkrét példákon való kifejtésére, fõleg orosz, román és magyar költészettörténeti anyagon. Az elsõ ciklus három nagyobb témát ölel föl. Egy korszerû mûfajelmélet távlatai cím nem vall éppen túlzott szerénységre, de valójában Kovács sok meggyõzõ érvet sorol fel és fejt ki amellett a poétikai gondolkodás mellett, amely ragaszkodik a mûnemek és mûfajok Platóntól és Arisztotelésztõl megalapozott koncepciójához, de tartósságuk titkát éppen a megújulásra való képességben fedezi föl, olyan minõségileg különbözõ formációkban, amelyek mégis megõriznek bizonyos folyamatosságot, a belsõ lényegben való ismétlõdést, rendszert.

Az irodalmi motívum poétikája címû dolgozat a szimbólumhoz közelíti a motívum fogalmát, de ezt dicsérhetõ módon, az általánosításra törekedve teszi, és a motívumot „tartalmában gazdag, poliszemantikus fogalomként" fogja föl, akár hõstípusról, vagy hosszabb-rövidebb mûvek ismétlõdésükben jelképessé váló mozzanatairól essék szó. Már itt megmutatkozik irodalomtörténeti érdeklõdésének az a sajátossága, hogy példaanyagát szívesen választja a múlt évszázad fõbb irányzataiból, a romantikából, realizmusból, a szimbolizmusból. A mûvészi képrõl értekezve is e tendenciák egymással érintkezõ vagy eltérõ változatait elemzi.

Általánosítható mûfaji megfigyelései miatt kiemeljük a kötet második ciklusából A prózai költemények poétikája címû fejezetet. Ennél kevésbé gyõzi meg az olvasót az a tanulmány, amelyik a faluról elszármazás és az oda visszavágyódás motívumára hivatkozva állít párhuzamba olyan különbözõ költõket, mint Ady és Jeszenyin. Hasznosak a kötetet záró jegyzetek, az apparátust gondosan elõkészítették.

Csûrös Miklós


Kovács J. Gábor: Kis magyar kalendáriumtörténet 1880-ig.

A magyar kalendáriumok történeti és mûvelõdésszociológiai vizsgálata. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 241 l.

Úttörõ könyv, elhanyagolt témáról. Mûvelõdéstörténeti munka, mely az irodalomtörténet és a néprajztudomány számára egyaránt hasznos. A szerzõ, mint írja, a francia Annales iskola történészeitõl fogadott el útmutatásokat. Az idõszemléletrõl szóló rövid bevezetõjét Gurevics könyvének fejtegetéseivel alapozta meg.

A középkori csízióktól (öröknaptáraktól) megkülönbözteti az egy évre szóló naptárakat, a voltaképpeni kalendáriumokat. 1545 és 1550 között Székely István Krakkóban még öröknaptárt adott ki; az elsõ hazai és magyar nyelvû éves naptár az 1573. esztendõre készült Kolozsvárt. A XVI. századból mintegy hatvan magyar kalendáriumot ismerünk. Aztán megindult egyre bõvülõ tanácsadó, irodalmi stb. tartalommal a naptárak máig tartó dömpingje.

A szerzõ jól tudja számba venni, áttekinteni és osztályozni négy évszázad kalendáriumainak irdatlan mennyiségét. Világosan tárgyalja a naptárak különféle funkcióit, a kalendáriumok közönségének társadalmi rétegezõdését, a naptárkiadás üzleti vonatkozásait. A történeti tárgyalást gazdag bibliográfia és számos statisztikai táblázat egészíti ki.

L. S.


Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái.

Sajtó alá rendezte és az utószót írta Fábri Anna. Helikon Kiadó, Budapest, 1989. 170, 24 l.

Némi túlzással állíthatni, hogy Fábri Anna szerkesztõ és szöveggondozó munkája új mûvel gazdagította a szegénynek éppen nem mondható Krúdy-életmûvet. A kötet anyagának zöme természetesen nem volt ismeretlen eddig sem. Két ízben is megjelentek ciklusba rendezetten Krúdynak Adyról szóló írásai - azáltal azonban, hogy a mostani gyûjteményes kötet összeállítója visszanyúlt a kéziratokhoz, hogy az anyagot bõvítette és az eddigieknél logikusabb rendbe állította: az ilyen-olyan alkalmakkal született, eltérõ hangoltságú szövegek most regényes teljességgel vallanak a századforduló meghatározó, a világháború után mitizálódó íróegyéniségérõl, Adyról. S arról az emberi, szociális közegrõl, amit Ady - a nagyvárosba fölkerült dzsentrifi - magának választott. Krúdy itt sem, miként az egyéb íróportréinál, irodalmi vallomásainál, az irodalomtörténet gazdagítását, az esztétikai minõsítést tartotta feladatának, hanem a megörökítést. Egy olyan világról, amely a húszas évek közepén már mitológiai aranykorként emlékezteti önmagára a túlélõket. Ady és az éjszakai világ, ahol emberi árnyak és démonok kísérték és kísértették a költõt, sehol oly megragadóan nem jelenik meg, mint Krúdy írásaiban - az irodalom századelõs létmódjáról senki olyan pontos képet nem rajzolt, mint õ.

A. K.


Krúdy Gyula: Irodalmi kalendáriom.

Írói arcképek. Válogatta, a szöveget gondozta: Barta András. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 674 l. (Krúdy Gyula mûvei)

Az Irodalmi kalendáriomba - mely az 1976-ban kezdett Krúdy életmû-kiadás huszadik kötete - felvett írások többsége a Szépirodalmi Kiadó 1975-ben megjelent gyûjteményében már napvilágot látott. Jelen kiadás Krúdy Gyula íróportréit és két - Bródy Sándorról és Ady Endrérõl szóló - kisregényét tartalmazza. A szerkesztõ, Barta András az írásokat az írók születési éve szerint rendezte el, a szöveget a Krúdy életében megjelent utolsó kiadást figyelembe véve közli, s a jobb tájékozódás érdekében feltünteti az elsõ megjelenés idõpontját is.

Ny. J.


Krúdy Gyula: Magyar Köztársaság Almanachja.

Szerkesztette, sajtó alá rendezte Mohai V. Lajos, Fábri Anna utószavával. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1988. 122 l.

A kis, szép kivitelû kötet anyagát Krúdy Zsuzsa bocsátotta rendelkezésre az író hagyatékából elõkerült kéziratos könyvtervvel és az eredeti címlaptervvel együtt. Fábri Anna utószava pontos eligazítást ad a cikkek, publicisztikai írások keletkezésérõl, történelmi hátterérõl, Krúdy Gyulának az 1918-as õszirózsás forradalommal, majd a tanácsköztársasággal való kapcsolatáról, érzelmi viszonyulásáról.

A Déli Hírlap és a Magyarország címû napilapok hasábjain 1918. január 1. és 1919. február 9. között megjelent írásokat az író által kialakított tartalomjegyzék három fejezetre bontja: Forradalom elõtt, A forradalom, Forradalom után. Tanúságtétel ez az almanach egy történelmi korfordulóról, amelyben az író nem a résztvevõ, hanem a krónikás szerepét vállalta. Arcképek, pillanatfelvételek sorakoznak itt, megjelennek a kor súlyos problémái (spanyolnátha-járvány, a hazatérõ frontkatonák helyzete, politikai küzdelmek), lelkesültség és kétkedés járja át a sorokat. Külön érdemes felhívni a figyelmet A szomorú Ady címû emlékezetes írásra, és a Kunfi, a népminiszter címû remek kis portréra. Mohai V. Lajos, a kötet szerkesztõje és sajtó alá rendezõje tömör, pontos jegyzetekkel, az írásokban említett ismertebb személyiségekrõl készült életrajzi adatokkal látta el a becses kis kiadványt.

R. Takács Olga


Lakatos István: Németh László betegsége és halála.

Új Forrás Szerkesztõsége és a TIT Komárom Megyei Szervezete kiadása, Tatabánya, 1989. 88 l. (Új Forrás Füzetek 5.)

A szerzõ orvosként és az író vejeként 1963-tól 1975-ig, Németh László haláláig kísérte végig naplófeljegyzéseivel az érelmeszesedés tüneteit és az ellene folytatott heroikus küzdelmet. Az irodalomtörténeti, életrajzi érdekességek mellett orvosilag is izgalmas és tanulságos ez a dokumentumesszé, amelyben az író ismert feljegyzésein, naplóin kívül eddig ismeretlen dokumentumokat is közread a szerzõ. Bõ és tárgyszerû magyarázatokat olvashatunk itt a betegség kezdetérõl, lefolyásáról, az öntudat, az emberi méltóság megõrzésére tett erõfeszítések eredményeirõl, az utolsó hetek eseményeirõl, a halálról, majd a temetésrõl. Megrendítõ olvasmány ez a kötet: az elmúlt korszak egyik legnagyobb szellemének, mûvészének, gondolkodójának katasztrofális agyi leépülését mutatja be szakszerûen, tárgyilagosan, különleges orvosi esetként. A betegség súlyosbodását, a váltakozó kedélyállapotot, az írótól független történéseket azért érdemes az olvasókban tudatosítani, hogy az élete végén közreadott írásokat ne mérjék ugyanazzal a mércével, mint az egészséges állapotban készülteket. A kis kötet nem a nagyközönség igényeit hivatott kielégíteni, csak a szakmai kör tájékoztatását szolgálja.

R. T. O.


Látkép a hegyrõl.

A Nagy Lajos Irodalmi Társaság antológiája. Szerkesztette: Molnár Géza. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 494 l.

1987 szeptemberében, az akkor még Gorkij Könyvtárnak nevezett könyvtár dísztermében tartotta alakuló közgyûlését a Nagy Lajos Irodalmi Társaság. A Nagy Lajos nyomdokain címû elõszóban Molnár Géza felidézi a Társaság 1956-ban kezdõdött elõtörténetét, az egymáshoz közel álló, baloldali érzelmû írók, közéleti személyiségek barátságából, összetartozásából kinövõ Nagy Lajos Irodalmi Kör, majd Nagy Lajos Irodalmi és Mûvészeti Társaság tagjainak törekvéseit. Leszögezi, hogy „a Nagy Lajos életmûve által fémjelzett társadalmi progresszió útján" kívánnak haladni, s az irodalmi, mûvészi közélet tisztaságát, a barátságot és a kölcsönös tiszteletet óhajtják a vitában állók között is. Ezekkel az elvekkel állították össze a nem csupán társasági tagok mûveibõl álló antológiát is, amelynek válogatásakor az írások minõsége és a Nagy Lajos-i hagyomány követése volt a fõ szempont.

A kötet Nagy Lajosról szóló elsõ tanulmányát Tóth Gyula írta, a szovjet Írószövetség 1934-es kongresszusára utazás körülményeit tárja fel. Ezután Nagy Lajos egy naplórészletét olvashatjuk, a Tízezer kilométer Szovjet-Oroszország földjén címû napló Leningrádra vonatkozó részét, amely itt jelenik meg elõször könyvalakban. Kónya Judit kísérõ tanulmánya vezeti be a Nagy Lajos 1944-es naplójából nyomtatásban szintén elõször közölt részeket, címe: - Író a pokolban - pontosan kifejezi a naplóban olvasható lelkiállapotot.

Az antológia következõ részében Nagy Lajosról szóló írások sorakoznak: Gergely Mihály 1985-ben írt naplója, Goda Gábor történetei Nagy Lajosról. Harsányi Zoltán Nagy Lajos stílusáról ír, Kiss Tamás verset szentel Nagy Lajos emlékének, Tamás Aladár személyes találkozásaik emlékét idézi fel Az örök Nagy Lajos címmel, Tarján Tamás Varga Imre Nagy Lajosról készített szobrát elemzi, Varga Csaba az író A falu álarca címû szociográfiáját remekmûként ajánlja figyelmünkbe, Véber Károly A falu szerepe Nagy Lajos életmûvében címmel készít összefoglalást, végül Vészi Endre 1949-ben A lázadó emberrõl írott kritikája zárja az író személye, életmûve elõtt tisztelgõ fejezetet.

A továbbiakban Lélekvándorlás címmel harmincnégy kortárs író, költõ, esszéista sokszínû, olvasmányos, jó színvonalú, sok mûfajú írásait olvashatjuk.

A szépirodalmi alkotások mellett van egy figyelemreméltó esszé is: Nemeskürty István írta Krúdy Gyula A vörös postakocsi címû regényérõl, címe: A vörös postakocsi elfeledett utasai. Egy radikális-baloldali költõi kör Krúdy regényében.

R. Takács Olga


Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934-1937).

Szeged, 1988. 48 l. (Szeged mûvelõdéstörténetébõl 5.)

A szerzõ az „olvasható irodalomtörténet" föltalálójának (Kolozsvári Grandpierre Emil kifejezése) évekig elnyúló tudományos minõsítési eljárását dolgozza fel.

1949-ig a habilitáció, a magántanári képesítés szolgált a tudományos utánpótlás biztosítására, az egyetemi tanári kinevezéshez volt szükség az önmagában is rangos cím elnyerésére. Három évenként legalább fél évig kellett oktatni az egyetemen a cím birtokában.

Szerb Antal 34 éves korában, már jelentõs irodalmi sikerekkel, a Magyar irodalomtörténet megjelenése után adta be pályázatát a szegedi egyetemre, a szükséges életrajzzal, bibliográfiával, erkölcsi bizonyítvánnyal, a tervezett elõadások vázlatával együtt. Zolnai Béla kezdeményezte az eljárást, és hosszú küzdelem után õ vitte sikerre.

Lengyel András részletesen bemutatja a korabeli szegedi egyetem felépítését, oktatói karát, jellemzi tudományos színvonalát, majd elõadja az eljárás lefolyását. Zolnai Béla és Sík Sándor Szerb Antalhoz fûzõdõ kapcsolatának bizonyításán kívül közli a Szerbrõl készült írásos véleményeket is, majd leírja, hogy az író megkapta az összehasonlító irodalomtörténeti próbaelõadás után a magántanári képesítést. Azonban a hivatali mechanizmus olyan lassú, s ideológiailag olyan terhelt volt, hogy csak többéves huzavona után, 1937 februárjában írta alá Szily Kálmán a szükséges kinevezõ okiratot. Az eddig kevéssé ismert eset feltárása, dokumentálása a korabeli tudományos életre, az egyetemi oktatásra és Szerb Antal pályájára nézve egyaránt tanulságos. Sajnálatos, hogy Szerb Antal végül is nem fejthetett ki hatásos tevékenységet egyetemi tanárként.

R. T. O.


Lengyel József noteszeibõl 1955-1975.

Válogatta és sajtó alá rendezte Major Ottó. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 682 l.

Az író halála után tizennégy évvel került nyilvánosságra az író harmincnégy noteszének anyagából válogatott gyûjtemény. Major Ottó végezte el a válogatás nehéz munkáját, õ rendezte sajtó alá a húsz éven keresztül készített, hátrahagyott feljegyzéseket. Elõszavában a gazdag anyagról meggyõzõen mutatja ki, hogy a „napi jegyzeteknek" készült, meghatározhatatlan mûfajú írások az írói életmû integráns részei. A memoárok, naplók és levelezések iránt érdeklõdõknek e több mint 2000 gépelt oldalnyi anyagból adott válogatás hallatlanul izgalmas olvasmány.

Azok számára pedig, akik Lengyel József kivételes életmûvét kívánják megérteni, különösen sok tanulságot kínáló, nélkülözhetetlen munka. Az utóbbi évtizedben megnövekedett az önéletrajzi mûvek, naplók száma, ezek közül is kiemelkedik ez az irodalomtörténeti, alkotáslélektani, politikai, kortörténeti szempontból egyaránt páratlan értékû és érdekességû dokumentum. Õszintesége és kíméletlensége, szenvedélye és megszenvedett tapasztalatai, bölcsessége és életismerete, tág horizontja és igazságkeresése, de még elfogultságai is a legnevezetesebb naplóírókkal emelik egy szintre.

Drámai életsors volt az övé, a meggyõzõdéses forradalmárként átélt korfordulókat kommentáló feljegyzései túlmutatnak egy-egy mû megszületésén, a mûvek kiadása körüli huzavonákon. A jelenkor történelmének hiteles ismeretéhez is hozzátartoznak, segítenek megérteni a magyar társadalom életének az egykori Szovjetuniótól függõ változásait, a nyugat-európai mozgalmakat, Szolzsenyicin jelentõségét, az 1968-as csehszlovákiai események következményeit, a hozzá közelálló Kassák Lajos és Károlyi Mihály egyéniségét, szerepét.

Politikai nézeteirõl, mûhelygondjairól, színházakkal való kapcsolatáról, mûvészi hitvallásáról szóló feljegyzésein kívül igen sokat ír olvasmányairól, így a kötet olvasónaplóként is rendkívül színes, változatos beszámoló.

R. Takács Olga


Lukács László: A független magyar jezsuita rendtartomány kérdése és az osztrák abszolutizmus (1649-1773).

Szeged, 1989. 140 l. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 25.)

A római Istituto Storico della Compagnia dì Gesù és a szegedi JATE I. sz. Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke együttmûködésének eredményeként látott napvilágot a rendi történész Lukács László munkája, amely egy tanulmányt és mintegy száz lapnyi dokumentumot tartalmaz. A kötet nemcsak az egyháztörténet, de egész mûvelõdésünk múltja számára is fontos témát dolgoz fel: a római jezsuita levéltár anyaga alapján azt vizsgálja, hogy milyen kísérletek történtek a 17-18. században az önálló rendtartomány létrehozására, s azok miért nem jártak sikerrel.

A magyarországi barokk szellem és mûveltség kiformálódásában nagy szerepet játszott jezsuitizmusról azt tartja a közvélemény, s többnyire a szakirodalom is, hogy Habsburg-párti álláspontot foglalt el, vagy legalábbis a magyar rendiség bécsi orientációjú változatát követte. Ennek azonban éppen az ellenkezõje derül ki a Lukács László által feldolgozott dokumentumokból. Világosan kirajzolódik belõlük az a küzdelem, amelyet a magyar jezsuiták a 17. század közepétõl folytattak önálló rendtartományuk létrehozásáért, azért tehát, hogy a rend bécsi központjától függetlenedhessenek. Az osztrák provincia kettéosztását azonban mindig megakadályozták az osztrák rendtagok, akik mind az uralkodó, mind a rendi generális elõtt elterjesztették azt a nézetet, amely szerint a magyarok „rebellisek", nem eléggé képzettek, többször fegyelmezetlenek, így nem lenne célszerû számukra önálló provinciát biztosítani. A túlzottan megnövekedett ausztriai rendtartomány kettéosztására több elgondolás is született, de sem az osztrák és magyar különválás (divisio simplex), sem a Duna vonalánál történõ kettéválasztás (divisio mixta) nem valósulhatott meg. Az elõbbit az osztrákok nem engedték, az utóbbit a magyarok sem tartották elfogadható megoldásnak.

Lukács Lászlónak adatokkal bõségesen alátámasztott fejtegetései egyértelmûen jelzik, hogy árnyaltabbá és tárgyilagosabbá kell tennünk a Jézus Társaság magyarországi történetérõl elterjedt egyoldalú és sematikus vélekedést. Enélkül ugyanis a barokk korszakról nem alakítható ki megbízható és autentikus összkép.

Bitskey István


Madár Lajos: Magyar irodalmi antológiák és gyûjtemények. Nagy a világ - Oláh Gábor ébresztése.

Petõfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989. 2195-2437. l. A Petõfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei, F. sorozat 31-34.)

E rendkívül hasznos bibliográfia-folyam újabb kötete került a kutató kedvû olvasók asztalára: a magyar szépliteratúrai termést (vallomásokat, leveleket is!) a szokványosnál rejtõzködõbb kiadványtípusokból - albumokból, antológiákból, évkönyvekbõl, emlékkönyvekbõl - teríti elénk. Az ábécé-rendben összeállított kötet több mint kétszáz év - 1785-1988 - termését dolgozza föl a teljesség igényével. A nyolcszáznál több tétel mindegyike részletekben gazdag, informatív leírás. A kötetet ideiglenes idõrendi mutató zárja.

Baricz Zsolt


Magángyûjtemények Magyarországon 1564-1716.

Könyvjegyzékek bibliográfiája. Szerkesztette: Monok István. József Attila Tudományegyetem, Szeged, 1989. XI, 155. (Könyvtártörténeti Füzetek V.)

A korábban már ismertetett sorozat (Hungarológiai Értesítõ, IX. 1987. 3-4. 96-97.) újabb adatfeltáró füzetét a szegedi József Attila Tudományegyetem Központi Könyvtárában és a régi magyar irodalommal foglalkozó tanszékén készítették. A most közzétett 134 jegyzék zömmel Lõcse és Kassa közgyûjteményeiben található. A leírás gondos, ám nem sorolja fel egyenként a jegyzékek könyvcímeit, csupán a témákra utal. Az ugyan fokozza a mû újszerûségét, hogy e jegyzékek kilenctizedét eddig nem publikálták, ezért mégis jobb lett volna kissé bõvebb annotáció. Így is egyedülállóan fontos, további vizsgálatot érdemlõ témakör és mû.

Voigt Vilmos


A magyar irodalom és irodalomtudomány bibliográfiája 1971-1975. I-II.

Szerkesztette: Pajkossy György. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 1989. 1126 l.

Teljessé lett a magyar irodalom és irodalomtudomány bibliográfiája az 1989-ben kiadott kétkötetes munkával, az 1971 és 1975 között megjelent irodalomtudományi és irodalmi mûvek regisztrálásával. A kilenc kötetre tervezett akadémiai szakbibliográfia 1970-ben zárta le anyaggyûjtését, az Országos Széchényi Könyvtár pedig 1976-tól jelentette meg évi bontásban a vonatkozó irodalom jegyzékét.

A bibliográfia célja, rendszere, adatfeldolgozása megegyezik a korábban megjelent kötetekével, gyûjtõköre annyiban módosult, hogy a regisztrált idõszaki lapok számát csökkentették, nem vették figyelembe a vidéki napilapokat, s néhány hetilap is erre a sorsra jutott. Elmaradt a korábbi kötetek függelékeként szereplõ egyetemes irodalomtudományi fejezet is. Nem került be a bibliográfiába az idegen nyelven megjelent magyar szépirodalom sem, hiszen ez az OSZK Magyar szépirodalom idegen nyelven címû idõszakos kiadványának a feladata. Ugyancsak figyelmen kívül hagyták az anonim, illetve a napisajtóban megjelent tíz sornál rövidebb recenziókat vagy a kereskedelmi jellegû ismertetéseket. A gyûjtés alapelve azonban változatlanul az érdemi teljesség volt.

A bibliográfia hat nagyobb egységre tagolódik: I. az irodalomtudomány általában, II. az irodalom története, III. az irodalmi élet és keretei, IV. a magyar irodalom és világirodalom kapcsolatai, V. magyar irodalom külföldön, VI. szerzõk. Ez utóbbi érthetõ módon a legterjedelmesebb rész, mely betûrendben tartalmazza a bel- és külföldi szerzõk mûveinek adatait és a tárgyidõszak alatt a szerzõkre vagy a mûvekre vonatkozó szakirodalmat. Egyes szerzõk esetében (Ady, Arany János, Babits stb.) a vonatkozó irodalom anyagát terjedelmi okok miatt speciális szempontok alapján tovább bontották.

A kötetet záró névmutató közli az ismert névváltozatokat, írói neveket, a fel nem oldott álneveket.

Sz. G. Z.


A magyar irodalom és irodalomtudomány bibliográfiája 1982.

Szerkesztette: Velich Sándorné. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 1989. 629 l.

Az 1989-es impresszumú kötet valami okból késésben van, hiszen az egy évvel korábban, 1988-ban megjelent kötet az 1983. évet dolgozta föl.

Ha a szerkesztés elveire vetünk egy pillantást (gyûjtõkör, feldolgozásmód, szerkezet), ez az eddigi hagyomány elvére épül: a magyar szépliteratúra határon belüli és túli magyar nyelvû, könyvalakú kiadványai, kritika vagy recenzió által megtisztelt magyar nyelvû színházi bemutatók, könyvek, tanulmányok, cikkek a magyar irodalomtudomány és -történet generális segítségei lexikális és könyvészeti alakban, de a határtudományok és mûvészetek anyaga is. A függelékben pedig magyar tudósok belföldön és külföldön közzétett egyetemes irodalomtudományi mûvei gazdagítják a kötetet. Újdonsága, hogy az 1976-1981 között megjelent, de valami okból a korábbiakban közzé nem tett mûvek is helyet kaptak a megfelelõ fejezetekben.

A kiválóan használható részletes szerkesztõségi tájékoztató és a mutatók nagyon megkönnyítik az olvasó helyzetét.

Baricz Zsolt


A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1905-1945. Személyi rész II. L-Z.

Szerkesztette: Botka Ferenc és Vargha Kálmán. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 789 l.

Az MTA Irodalomtudományi Intézet Bibliográfiai Osztályán készülõ hatalmas vállalkozás, amely a magyar irodalomtörténet-írás retrospektív bibliográfiájának összeállítását vállalta magára, jelentõs lépéshez érkezett. Ismételten lezárult egy korszak, két kötetben elõttünk van az 1905-1945 között mûködött magyar írók személyi bibliográfiája. (A korszak általános szempontok szerinti, úgynevezett elméleti kötetét a következõ években veheti csak kézbe a kutató.) Az 1945 elõtti korszak ábácérend szerinti elsõ kötetérõl Kulcsár Szabó Ernõ készített alapos beszámolót (Hungarológiai Értesítõ, 1985. 113-114.), ezért a szerkesztési és gyûjtési elvek újabb ismertetésétõl eltekinthetünk. A bibliográfia legfõbb erénye ugyanis - pontossága mellett - a következetesség. Éppen ezért, aki a sorozat köteteinek szakmai elveivel egyszer megismerkedett, annak nem szükséges ismételten az elõszavakat bújni és az újabb - gyakran csak a bibliográfus számára információt adó - változtatásokra figyelemmel lenni.

A pontos és alapos munka értékelését minden használója elvégezheti. Ha valamit kifogásolhatnánk, az csupán - az elõzõ kötetnél is szóvátett - rendkívül apró betûs szedés, amelyen csak az áttekinthetõ és logikusan kialakított szedéstükör enyhít valamennyit. Mindez azonban nem a tudós bibliográfusok - Botka Ferenc és Vargha Kálmán - hibája, hiszen a tartalom alig hagy kívánnivalót maga után. (Egyetlen észrevétel: a szépirodalmi alkotásoknál nem tûnik zavarónak, ha a késõbbi kiadások recenziói is az elsõ kiadás címleírása után következnek. Nem áll ez a színházi bemutatókra, hiszen ezek esetében nem csupán a mûrõl, hanem magáról az elõadásról is szól a kritika, ld. Molnár Ferenc. A drámai bemutatóknál hasznos lett volna, ha a színpadi megjelenítés idejére is utal a cím, ez az adat a Színháztörténeti tár segítségével könnyen megszerezhetõ.)

A sorozat megjelenésének elhúzódása és az 1970-es anyaggyûjtési záróhatár következetes megtartása ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az 1970 óta eltelt idõszak beépítése, vagy az Országos Széchényi Könyvtár ugyancsak nagy lemaradással küzdõ éves szakbibliográfiájának és az intézeti munkának az összehangolása nem sokáig halasztható feladat. Jó lenne, ha legalább a XX. századi általános kötet megjelenésekor már az elmúlt huszonöt év termése is regisztrálva lenne és nem kellene ismételten kiegészítõ köteteket, pótlásokat kézbe venni.

Németh S. Katalin


Magyar könyvtárosok II. tudományos találkozója.

Budapest, 1985. augusztus 26-27. A konferencia elõadásai. Szerkesztette Gerõ Zsoltné, Kovács Ilona. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 1989. 92, 213 l.

A magyarországiakon kívül 39 külföldi könyvtáros tisztelte meg jelenlétével a Magyar Könyvtárosok Világtalálkozóját. A világ jelentõs könyvgyûjteményeinek munkatársai õk, olyanoké, mint a Kongresszusi Könyvtár, a British Museum Könyvtára, a Bibliothèque Nationale, a Bayerische Staatsbibliothek vagy éppen a zürichi Egyetemi Könyvtár.

A megkésett könyvismertetésnek is vannak elõnyei. Alkalom olyan értékelések érvényesítésére, amelyek a kijelölt tervek, elképzelt közös munkák megvalósulása vagy elmaradása révén adódnak.

A nemzeti könyvtár aktív hungarológiai koordináló tevékenységet vállalva adott helyet a konferenciának, s a fõigazgató, Havasi Zoltán a megnyitó, plenáris elõadáson külön ismertette a könyvtár hungarológiai programját is.

A konferencia munkája három szekcióban zajlott. A külföldi hungarika-gyûjtemények számbavétele, a hungarikumok gyûjtése és feltárása szekció filológus szemmel talán a legérdekesebb, hiszen több elõadás ténylegesen a levél- és kézirattári források feltárása oldaláról adott ismertetést egy-egy nagyobb külföldi gyûjtemény anyagáról (Rajnai Margit, Kozák Réka, Gosztonyi Péter, Szmuk Szilvia, Miska János), vagy valamely magyarországi bibliotéka speciális, nemzetközi érdeklõdésre számot tartó gyûjteményérõl (Ujszászy Kálmán, Péter László). Nagyon fontos módszertani problémákat is felvetettek az elõadók, hiszen valóban kérdés az, hogy a hungarológiai kutatásnak mennyit ad az olyan informciós anyag, amely egy könyvtárban számba veszi a magyarországi nyomtatott modern könyvek számát, jellemzést ad e gyûjtemény tematikus összetételérõl. Van-e haszna az ilyen jelentésnek a könyvtáros számára nyújtott deskriptív értéken túl is? A kétfajta megközelítés - a könyvtárosé és filológus kutatóé - összehasonlítására maga a kötet is jó alkalmat kínál, ha elolvassuk Luif Miklós és Steinmann Judith közleményeit a zürichi Zentralbibliothek magyar vonatkozású könyveirõl, illetve kéziratairól. Az elsõt átlapozva bólintunk: a könyvtár nagyságához viszonyítottan ennyi és ennyi a magyar könyv, ezek ilyen és ilyen témakörbõl, illetve kiadói körbõl kerültek ki. Steinmann Judith ehhez képest valódi újdonságokkal szolgál, maga az elõadás is tudományos kutatás eredményeként készülhetett el, valóban. a magyarországi mûvelõdéstörténet, irodalomtörténet-írás, illetve a magyar történelem kutatói számára hasznos segédeszközt teremtett meg.

Amikor a magyar nemzeti könyvtár a maga hungarológiai koncepcióját kialakította, egy összetett, sokirányú kutatómunkát vállalt. A találkozó és az ismertetés írása között eltelt tíz év történéseit átgondolva, az akkori program megvalósulására is visszakérdezhetünk, s bizony az Országos Széchényi Könyvtár vezetése komolyan elgondolkodhat az összehasonlítás - program és megvalósulás - eredményén.

A könyvtárak fejlesztésének hazai és külföldi irányai szekció elõadásainak mondandója tíz év után nem mindig aktuális. Örvendetes dolog ez, hiszen azt jelenti, hogy az 1985-ben a jövõre koncentrált mondandó a könyvtári állományok feldolgozásáról, az információtömeg kezelésérõl ma már nagyobb részt megvalósult, illetve sok tekintetben túlszárnyalta az akkor még bátor elképzeléseket is (Oroszlán Judit, Szõnyi Katalin, Kesztyûs Tibor, Kovács Gábor, Kozák Réka). A magyarországi könyvtárak relatív elmaradása a könyvtári informatika területén csökkent, s vannak olyan gyûjtemények az országban, amelyek a nyugat-európai gépesítési fokon állnak, vagy éppen meghaladják azt. Nem jelenti ez azt, hogy az állományvédelmi gondok ne lennének ma súlyosabbak, mint akkor (Holschler Gábor), vagy az audiovizuális dokumentumokra vonatkozó magyarországi program (Skaliczki Judit) megvalósult volna.

Az anyanyelvi kultúra ápolása, a külföldi magyarság olvasási igényei és könyvtári ellátottsága elnevezésû szekció elõadásainak elméleti háttere bizonyosan nem magyarság-tipikus kérdés. A Magyarországon és a világban élõ, magyarul tudó, olvasó emberek olvasási szokásaira, illetve a könyvekhez való hozzáférési esélyeire olyan általános, a nemzeten, országon túlmutató erõk hatnak, amelyek nem számolnak nemzeti szempontokkal. A magyar könyvgyûjtemények kialakítása egyrészt a magyarországi könyvkínálatnak, a kínálás módjának, illetve a befogadó közeg ilyen irányú felkészültségének és felkészítésének függvénye (Buttler Erwin, Kovács Ilona, Galambos Ferenc, Bíró Ruth, Czakó Piroska, Gereben Ferenc, Vajda Kornél tanulmányai, illetve ide sorolható az elsõ szekcióban elhangzott Kabdebó Tamás-elõadás is).

Ez utóbbi gondolat jegyében választották ki a szervezõk a plenáris elõadásokat is, így Ferenczy Endréné az Országos Széchényi Könyvtár hungarikum-gyûjtési programjáról, Szabó Zoltán a külföldi magyarság könyvigényeirõl és ilyen irányú ellátottságáról beszélt. Kovács László az USA-ban található magyar gyûjtemények felmérésérõl, Basa-Molnár Enikõ pedig az USA központi katalógusáról tartott elõadást.

Monok István





Magyarországi iskolai értesítõk bibliográfiája.

XVIII. századi érdemsorozatok. Összeállította Dörnyei Sándor, V. Ecsedy Judit, Paver-csik Ilona. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. Bp., 1989. (A magyar neveléstörténet forrásai. III.)

A retrospektív nemzeti bibliográfia teljessé tétele a XVIII. századra vonatkozóan örvendetesen nem olyan egyszerû feladat, mint a megelõzõ évszázadok esetében. Örvendetesen, hiszen számos olyan kiadványtípust kell számba venni, amely a XVI-XVII. században Magyarországon még nem létezett. A többféle egyleveles-, vagy aprónyomtatvány felderítése, a kiadás tényének megállapítása, a fennmaradt példányok utáni nyomozás bonyolult, a korszak teljes mûvelõdéstörténetének ismeretét feltételezõ feladat. Az egyes középfokú iskolák érdemsorozatainak kezdeti darabjai is e kiadványkörbe tartoznak. Természetesnek mondható tehát, hogy amikor két, kifejezetten iskolatörténeti vállalkozás is regisztrálni akarta a XVIII. században megjelent iskolai értesítõ-elõd dokumentumait, az Országos Széchényi Könyvtár gyakorlott, megfelelõ ismeretekkel rendelkezõ szakembereihez fordult segítségért. Nekik köszönhetõ a pontos bibliográfiai számbavétel, a példányok elõfordulásának jelzése, továbbá a füzetkék tartalmának tömör ismertetése.

A Magyarországon megjelent XVIII. századi nyomtatványok bibliográfiájának egyre teljesebbé válása mellett a kötet azért is jelentõs, mert a neveléstörténet kutatóinak egy csoportja - komolyan véve a forrásfeltárás jelentõségét - e dokumentumok nyilvántartására könyvsorozatot szervezett.

Az iskolai értesítõk a nevelés- és iskolatörténet elsõdleges forrásai. Országos nyilvántartásuk készül. A Léces Károly irányította munkálatok a korban a Kárpát-meden-cében mûködõ alsó- és középfokú iskolákat célozták meg azzal a szándékkal, hogy elsõ lépésben regisztrálják az értesítõk meglétét, hollétüket, majd elkészülne egy kumulált repertórium is a füzetek tartalmáról.

Valamennyi tudomány történetének forrásáról van tehát szó, hiszen a középiskolákban egykoron minõsített tanárok oktattak, akik tanított tárgyuknak többnyire tudományos szintû mûvelõi is voltak.

A XVIII. században persze még leginkább az érdemsorozatokat publikálták. E nyomtatványok így a történeti statisztikának is nagyszerû forrásai lehetnek.

Monok István


Major Ottó: A megtalált út.

Esszék, portrék, párbeszédek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 495 l.

Csaknem egy évtized alatt, a nyolcvanas években keletkezett írásokat gyûjti egybe az elõzõ - Arcok és maszkok, Értelem és szenvedély. Egy nemzet férfikora címû - esszékötetek záró darabja. A hangsúlyosan baloldali, szocialista elkötelezettségû író a maga és nemzedéktársai nevében vall „az útvesztés és az út megtalálásának katartikus élményérõl". Célja a századvég és a 20. század elejének kiemelkedõ, példamutató személyiségei (köztük Szekfû Gyula, Károlyi Mihály, Kassák Lajos) által képviselt értékek rögzítése, a kortársakhoz történõ közvetítése.

Négy beszédes címû fejezetben (Emberpróbáló idõk, Kortársaim, barátaim, Isteni és emberi komédiák, Gyóntatószék), hosszabb-rövidebb, változatos mûfajú írásokban próbálja olvasóit meggyõzni Major Ottó az általa választott eszmények idõtállóságáról, fontosságáról. Irodalomtörténészek számára a Kassák Lajos és Lengyel József életmûve, emberi magatartása, utóélete kapcsán keletkezett írások a legtanulságosabbak és legérdekesebbek. A kortárs magyar drámákról és vígjátékokról, valamint nevezetes filmekrõl (pl. Bacsó Péter munkáiról) készült bírálatai mellett izgalmas a Szekfû Gyuláról Keresztury Dezsõvel folytatott beszélgetés és a saját pályáját, fõbb mûveit áttekintõ, értékelõ interjú is.

R. Takács Olga


Thomas Mann-Kerényi Károly: Beszélgetések levélben.

Laczkó Miklós elõszavával. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1989.

A mû eredeti címe (Gespräch in Briefen) találóbb a magyar fordításnál, mert folyamatos, egységes párbeszédre utal. Lackó Miklós elõszava a közelmúlt európai szellemi életének fontos hagyományai közé sorolja e levelezést. „Thomas Mann talán senkivel sem közölt készülõ mûveirõl - az 1941-1944-es kényszerû megszakítást leszámítva - folyamatosan olyan bensõséges információkat, mint Kerényivel." A levelezés elsõ része 1946-ban jelent meg németül, majd egy évvel késõbb magyarul is, az 1945-1955 között keltezett leveleket Kerényi késõbb, 1960-ban publikálta. Mann a József-tetralógiában, a Hajóúton Don Quijote-val címû esszében, sõt a Félix Krullról szóló regényben is fölhasználta, amit Kerényi tanulmányaiból merített. Sokat jelentett számára a mítosznak és a lélektannak az a vegyülete, amelyet akkor Kerényi az európai tudományosság legmagasabb színvonalán képviselt. Mindkettõjükre nagy hatást tett a német életfilozófia és szellemtörténet, mûveltségük a német romantikában gyökerezett, fõként Nietzsche és Wilamovitz felfogásában. Hermés alakjára Kerényi hívta föl hatékonyan Thomas Mann figyelmét, akit az író harmadikként állított Apollón és Dionysos archetípusai mellé, kiegészítve a Nietzsche-féle tipológiát.

A levelezés elsõ része (1934-1945) a Regény és mitológia címet viseli, Petrolay Margit és olykor Szondi Béla fordításában. Rajtuk kívül számos levelet fordított Doromby Károly és Soltész Gáspár is, fõleg a második részben, Humanizmus - gyötrelmes boldogság címmel (1945-1955). Szinte minden fontos Thomas Mann-kötet szóba kerül, a József és testvérein kívül A törvény, a Lotte Weimarban és megannyi más is. Mann egyfajta „megújult humanizmusért" becsülte oly nagyra Kerényit, mintegy Geothe analógiáját emlegetve, „aki az embereket ismerte, és mégis kijelentette, hogy az, ami õt a melankóliától feloldja, mégiscsak mindegyre az emberi arc". És még a Doktor Faustusról is azt írja 1948. szept. 12-én, hogy „borzalmaira a mûvészetnek egy sugára és ezzel némi derû mégis ráhull, azt remélem".

Csûrös Miklós


Markó Béla: Olvassuk együtt.

Versmagyarázatok. Albatrosz Könyvkiadó, Bukarest, 1989. 152 l.

Markó Béla kötete egy bevezetõ esszébõl (Megmérni a mérhetetlent?) és huszonhárom vers elemzésébõl áll, köztük olvashatni egy népballadáról (Kõmíves Kelemenné) és két román költõ (Eminescu és Blaga) egy-egy versérõl írott tanulmányát. A többi Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petõfi, Arany, Vajda, Ady, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi, Bartalis, Babits, Kassák, József Attila, Dsida, Áprily, Szabó Lõrinc, Radnóti egy vagy két versének az elemzése.

A bevezetõbõl és a versértelmezésekbõl kiderül, hogy mi a véleménye az elemzésrõl. Ez nála függvénye annak a nagy kérdésnek, hogy tulajdonképpen mi is a vers, a költészet. A verselemzésnek lényegében éppúgy nincs receptje, mint a versírásnak. És az elemzési minták mégis hasznosak lehetnek, sõt nélkülözhetetlenek. A módszernek igazodnia kell a vers egyedi jellegéhez, tehát változó valami, „mint ahogy korról korra, olvasóról olvasóra változik ugyanazon vers olvasata". Hasonlata szerint nevetségessé válna a természettudós, „ha ugyanazzal a csipesszel emelgetné az elefánt ormányát, mint a tücsök bajuszát". De ebbõl nem következik, hogy nincs szüksége csipeszre. És azt is hangsúlyozza, hogy „egzakt módszerrel leírható modellek mégis vannak, másképpen tényleg fölösleges volna a stilisztika". Ami tulajdonképpen leírható, az a forma. A tartalom alig-alig tapintható ki. Épp azért a forma modellezhetõ.

Az irodalomtudomány szakemberét is érdekelheti a jól ismert kritikus és költõ véleménye a költészet lényegérõl és az irodalmi alkotások megközelítésérõl, értelmezésérõl. A maga módján megfogalmazott véleménye és versértelmezései kétségkívül érdekesek és tanulságosak. Elfogadható már csak azért is, mert semmilyen lehetõ irányban sem csap át egyoldalú túlzásba.

Szabó Zoltán


Márkus Béla: Magányos portyázók.

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 297 l. (Zsebbe való kis könyvek)

A Debrecenben élõ irodalomtörténész és szerkesztõ tanulmánykötetének minden darabja a közelmúlt és a jelen erdélyi (romániai) magyar irodalmából veszi témáját. Jóllehet a szerzõ irodalmári elvrendszere markánsan kirajzolódik a könyvbõl, maga a témaválasztás feltûnõen nyitott, az anyagkezelés megbízhatóan gondos és sem ideológiáktól, sem esetleges generációs elfogultságoktól nem szûkített. Markovits Rodion, Asztalos István és Gáll Ernõ éppúgy tárgya a szolíd vizsgálódásnak meg a minõsítõ szigornak, mint Sütõ András vagy Király László. A tanulmányok zöme könyvismertetésbõl kibomló pályaképvázlat vagy egy-egy aktuális irodalmi probléma feltárása. Az irodalomtörténet-írás számára a legjelentõsebb értekezés a Markovits Rodion különös írói sorsát és mûvének rejtélyes, számos ellentmondástól terhes recepcióját feltáró munka. Annak a titkát kutatja, hogy a XX. század egyik legérdekesebb, írójának a maga korában pár éves világsikert hozó hadifogoly-regénye miként tûnt ki a történeti kritikából, azt derítvén ki, hogy számos súlyosbító véletlen mellett a mû igazából annak az irodalompolitikai küzdelemnek esett áldozatul, amit az Erdélyi Helikon és a Korunk közötti engesztelhetetlen viszályként jelöl az újabb irodalomtörténet. Az a filológiai munka, amivel a szerzõ eljut ehhez a végtanulsághoz, s az a részletgazdag tárgyalási mód, ahogy hitelesíti az életrajzot, kortörténeti esetlegességek mögött a nemzetiségi lét tragikus antinómiáit, feltétlenül elismerésre méltó és kamatoztatandó minden további irodalomtörténeti szintézis megírásakor.

A. K.


Medgyes Lajos: A bátrakhoz leszáll az Isten.

Válogatta és szerkesztette Danyi Gábor, Kovács Andrásné, Simor András. Készült a budapesti Táncsics Mihály Gimnázium és az 54. sz. Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakmunkásképzõ Intézet együttmûködésével. Hely és év nélkül. [Budapest, 1989.] 82 l. (Táncsics-sorozat 3.)

Simor András és munkatársai arra szövetkeztek, hogy közzéteszik az 1848 körüli demokratikus irodalmi hagyomány kiadatlan vagy nehezen hozzáférhetõ mûveit. Táncsics és Vasvári után most Medgyes Lajos válogatott munkáinak kiadására kerítettek sort. Medgyes Lajos (1817-1894) a leendõ márciusi ifjak erdélyi csoportjának költõje és publicistája volt, foglalkozására nézve dési református lelkész. A szabadságharc alatti hazafias viselkedése miatt néhány hónapra börtönbe zárták. Elsõ verskötete után (Erdélyi lant, 1846) csak imakönyveket publikálhatott, költeményeinek posztumusz gyûjteményét Versényi György adta ki 1904-ben.

A jelen válogatás harminc versen kívül Medgyes Lajos 1846-1849-ben keletkezett publicisztikájának darabjait (pl. Petõfihez írt irodalmi levelét), valamint néhány egyházi beszédét tartalmazza. Mindez inkább politikai, mintsem esztétikai jelentõséggel bír, de méltó a figyelemre és a megbecsülésre.

Sajnos a kiadvány nem szolgálja jól Medgyes Lajos mûveinek megismerését. A szerkesztõk ugyanis a szövegeket rendszeresen megcsonkítva közlik. Bár e tûrhetetlen módszer ellen már korábban óvást olvashattak a sajtóban, rossz szokásukkal most sem hagytak föl. Egy példa a sok közül rávilágít eljárásukra. Egyik cikkében Medgyes Lajos a költészet hivatásáról és méltóságáról ír: „Amely nemzetnek nincs költészete, az még a nyers természet kérgében alszik, vagy kivénült, mint a galyat nem hajtó agg tölgy." A szerkesztõk ennyit közölnek a fejtegetésbõl, a következõ passzust már nem: „A költészet nem gyermekjáték; az épen oly kiváló elsõséget foglal a tudományok között, mint a mathesis. Valamint ez a külvilágot hozza az örök egység, bizonyosság és tisztaság elvére, úgy a költészet a belvilág ezer különbözõ s ismeretlen képeit szedi egységbe s teszi érthetõkké. Sõt amennyiben a mathesis csak az ész harmóniája, a költészet pedig harmóniája együtt véve szívnek és észnek, annyiban ez elsõbb s nemesebb amannál. Hát ha még hozzátesszük, hogy a mathesis csak kevesekre, a költészet pedig minden okos lényre nézve hatással bír, s hogy az csak tanít, az tanít és jobbít egyszersmind; ez csak az ész útját tisztítja meg, ez megnemesíti a szenvedélyeket is, s teremti az állatból az embert!"

E fontos és szép szakasz kihagyását nem indokolhatta a füzet szûk terjedelme (mit nyertek néhány sor törlésével?); itt a szövegtisztelet hiánya és a felelõtlen önkény mûködött (nemcsak itt, hanem szinte minden lapon többször, még versben is). Ez nem szövegkiadás, hanem szöveghamisítás.

Lukácsy Sándor


Mészöly Miklós: A pille magánya.

Jelenkor Irodalmi és Mûvészeti Kiadó, Pécs, 1989. 228 l.

Az 1978-ban megjelent A tágasság iskolája és az Érintések címû esszékötetekhez hasonlóan ez a gyûjtemény is értekezéseket, meditációkat, jegyzeteket és interjúkat tartalmaz. A jelenkori magyar próza kiemelkedõ alkotójának mûvészetfilozófiai felfogása, a kortárs mûvészeti alkotások olvastán-láttán keletkezett gondolatai, pályatársak értékeinek felmutatása, történelmi meditációk váltakoznak a sokmûfajú, néhány soros feljegyzéseket, hosszan rezonáló idézeteket, aforizmákat sorakoztató Naplójegyzetekkel. A mûfaji és gondolati változatosság, az utánozhatatlan nyelvi megformálás, az írásokból áradó írói-emberi felelõsség egyaránt magával ragadja az olvasót.

Az emberi létezés általános dilemmáival foglalkozó esszéken kívül fontosak a kortárs irodalom új jelenségeirõl, az elõzmények motivációiról és a lehetséges távlatokról szóló fejtegetései, Hajnóczy Péter, Esterházy Péter és mások egyes mûveirõl adott olvasói reakciói mellett rendkívül nagy láttató erõvel szól kortárs képzõmûvészek kiállításairól is. Különösen Bálint Endre mûvészete ragadta meg, de a társmûvészetek más kiemelkedõ teljesítményeirõl írt kritikái is sok új szempontot adnak a látott filmek újragondolásához. A közép-európai létrõl, a magyar történelem egyes eseményeirõl (pl. Martinovics-per), az alkotás pszichológiai folyamatáról szóló közlései saját mûvei értelmezéséhez, befogadásához is hozzájárulnak.

R. Takács Olga


Mikszáth és a századvég-századelõ prózája.

Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága, Balassagyarmat, 1989. 80 l. (Discussiones Neogradienses 6.)

1987-ben, Mikszáth Kálmán születésének 140. évfordulóján Nógrád megye tartalmas rendezvénysorozattal emlékezett a nagy palócra. Ebbe a sorozatba illeszkedett a Mikszáth-emlékülés, melynek válogatott anyagát vékonyka kötetbe gyûjtötték.

A válogatás okozza, hogy a címben emlegetett „századvég-századelõ prózája" al-témakör kicsire zsugorodott; csak Széles Klára Lovik Károly-elemzése (Mikszáth Kálmán és a múlt századi novellisztika) pillant elõre, a Csáth Gézáról és Karinthy Frigyesrõl szóló fölolvasások - két értékes Mikszáth-tanulmánnyal együtt - technikai okokból kimaradtak. Így is értékes, a Mikszáth-kutatást fõleg a részletkérdések dolgában elõrelendítõ könyvecske született.

A filológiai részletkutatás új eredményeibõl két tanulmány ad ízelítõt. Praznovszky Mihály Mikszáth, a pályakezdõ újságíró címmel példamutató alapossággal dolgozza föl a fiatal ügyvédgyakornok rövid, de késõbbi sorsára, sõt mûvészetére is kiható szereplését a balassagyarmati lapokban, 1873-ban. Kmeczkó Mihály az adaptáció kérdését érintve fejti ki, mekkora szolgálatot tehet nemzetiségi területen a színház a klasszikus magyar próza hozzáférhetõvé tétele, terjesztése ügyének (Mikszáth-bemutatók tapasztalatai a Magyar Területi Színházban).

Az irodalomtörténeti és poétikai megközelítés Széles Kláráén kívül négy tanulmányban dominál. Wéber Antal Mikszáth maximái kapcsán arra a tanulságra jut, hogy Mikszáth alkalmi írásaiban, kisebb bevezetõiben is, a kedélyeskedés álcájában „fontos igazságokat mond ki"; „külön utat követett, s a hagyományosságra jellemzõ gesztusok mögött a korral együtt élõ kritikus és ironikus, modern egyéniség lényege munkált". Az író egyik - jelentõségéhez mérve ritkán és elnagyoltan emlegetett - kis-mûfajával foglalkozik Rejtõ István (A t. Házból - karcolat-típus írói és publicisztikai szemléletének kialakulásában). Imre László regényelemzése újra bizonyítja, hogy rugalmas szempontrendszer és fõleg az épen megõrzött, nyitott befogadói attitûd birtokában a legtöbbet olvasott és méltatott mûvekrõl is lehet újat mondani (Epikai ritmus és kicsinyítõ emocionális-vitalisztikus valóságélmény A Szent Péter esernyõjében). Látszólag szûkebb, szakmai érdekû témát választ Nagy Miklós (Mikszáth írói névadása), de olyan nézõpontig jut el, ahonnan jószerivel az egész életmûre távlat nyílik. Szemléjét egy bibliai példázat fölidézésével fejezi be, amelyet a kötet többi szerzõje és Mikszáth minden fogékony olvasója vállalhat: „Úgy jártunk, miként az Ószövetségben Saul, aki elindult, hogy megkeresse apjának nõstényszamarát, s egy királyságot talált."

Csûrös Miklós


Minorita iskoladrámák.

Sajtó alá rendezte Kilián István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 958 l. (Régi magyar drámai emlékek XVIII. század. 2.)

Az iskoladrámák néhány év óta megélénkült kutatásának újabb szép eredménye ez a nagyszabású szövegkiadvány. Húsz drámát (ha a teljes mû nem maradt fenn: programot) közöl, egy XVII. századi kivétellel az iskoladrámák virágkorából, a XVIII. századból. Kézirataik a székelyföldi Kanta, továbbá Miskolc és Nagybánya minorita rendházaiból kerültek elõ. Témáik szerint tizenegy vallásos és kilenc világi tárgyú darab. A vallásosak közt van moralitás, misztériumjáték, hagiográfiai színmû, dramatizált bibliai história vagy példabeszéd; a profánok közül néhány jellemzõ cím: A kölcsönös szerelem bilincse, Az Erdélyországban való borszûkérõl, Kincses Naso bált rendez, Zsákosi furfangjai és a két vén zsugori (ez utóbbi Molière nyomán készült).

A kötet szerkesztõje a szövegek betûhív közléséhez tömör, de elegendõ és alapos jegyzetapparátust csatolt.

L. S.


Mocsár Gábor: Minden idõben. Irodalmi önéletírás 1947-1957.

Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 550 l.

A szerzõ önéletírásának elsõ kötete 1986-ban jelent meg, ez a második tíz év eseményeit sûríti össze rendkívül olvasmányosan. Jelenkorunk izgalmas évtizede volt ez a korszak, s Mocsár Gábor újságíróként, a Szabad Nép munkatársaként szerzett élményeit osztja meg velünk. Az elmúlt évtizedeket feltáró dokumentumkötetek, emlékezések, vitaülések anyagai után is számos ismeretlen tényrõl szerzünk tudomást, az események más megvilágításba kerülnek, Rákosi Mátyástól Horváth Mártonig meghatározó személyiségek ideológiájáról, munkamódszerérõl, egyéniségérõl kapunk újabb adalékokat.

A korszak egyik legbefolyásosabb fóruma volt a Szabad Nép címû napilap, amelynek szerkesztõségében Mocsár Gábor is dolgozott, járta az országot, riportjaival olykor nagy feltûnést keltve. A szerkesztõségi munka aprólékos bemutatása, az örökös, kötelezõ párttaggyûlések jegyzõkönyv alapján történõ felidézése, a politikai élet rezdüléseinek azonnali hatása az újság életére, a munkatársakkal való kapcsolat, a személyes élet alakulása, az íróvá válás állomásai mind-mind beszédes adalék lehet nemcsak a kor történészeinek, irodalomtörténészeinek, nemcsak a sajtótörténet iránt érdeklõdõknek, hanem a magyar történelemrõl, saját megélt történelmükrõl minél többet tudni akaró olvasók számára is.

Egy új nemzedék szemével pedig azért izgalmas ez a szépirodalmi formában megírt adathalmaz, eseménytörténet, kommentált információ, mert segít megérteni mindazt a szociológiai-társadalmi-politikai változást, amelyen ezekben az években ment át Magyarország. Például a Rajk-perrõl és a róla készült Kék könyvrõl Mocsár Gábor szuggesztív írói emlékezése nélkül is sokat tud már az érdeklõdõ olvasóközönség. Valószínû azonban, hogy ezzel az emlékezéssel s az e témáról Mocsár által olvasott mûvek kritikai befogadása ismeretében sokkal többet megért majd a per pszichológiájából, minden más perektõl eltérõ és máig ható tanulságaiból. De ugyanez érvényes a Petõfi-kör témakörére, és a kor számos nevezetes írásmûvére (cikkekre, regényekre) is.

Külön érdemes felhívni a figyelmet a Mocsár Gábor által szerkesztett 1957-es Tiszántúli Kossuth Kalendárium történetére.

Filmek, regények, tudományos elemzések mellett ez az önéletírás is fontos helyet foglal el a háború utáni évtized sokoldalú feltárásának folyamatában és a megválaszolandó kérdésekre adható minél pontosabb felelet kikristályosításában.

R. Takács Olga


Monostori Imre: Németh László Tanú-korszakának korabeli fogadtatása.

Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 387 l.

A szerzõ a címben jelzett téma alapos, tárgyilagos feldolgozására vállalkozott 9 fejezetre tagolódó, bevezetõvel és csaknem 1000 jegyzetet tartalmazó filológiai apparátussal kiegészített monográfiájában.

A Németh László-szakirodalomban érintett, de ilyen mélységben nem tárgyalt kényes problémákat teljeskörûen tekinti át, felhasználva az irodalomtörténet és a történettudomány valamennyi legújabb kutatási eredményét. A történelmi közelmúlt tisztázásának igényével készülõ munkák sorába tartozó tanulmány is hozzájárult a múlt egyik fontos kérdéskörének jobb megismeréséhez és megértéséhez.

A korszakban született regények (Bûn, Gyász) szövegelemzésén kívül a kor folyóiratainak, lapjainak feldolgozása, kézirattárak átbúvárlása, levelezések, más Németh László-mûvek, kortársak kapcsolódó mûvei, vitaanyagok tanulmányozása elõzte meg ezt a munkát. Így a korszak valamennyi fontos társadalmi-politikai-irodalmi kérdése terítékre kerülhetett: a nemzetneveléstõl a népi mozgalom kérdéseiig, a publicisztikától az irodalomkritikáig, a kor meghatározó közéleti személyiségeinek az íróhoz fûzõdõ kapcsolataitól a nemzetiségi kérdésekig, a sajtóban lefolyt vitáktól az utókor (pl. Lackó Miklós könyve) értelmezéséig.

Nem csupán Németh László egyszemélyes lapjáról, a Tanúról és korabeli hatásáról kapunk elemzést, a szerzõ valamennyi fontos lap szellemiségének tömör bemutatását is elvégzi. A Németh László-írásokkal együttérzõ és az azokat támadó szerzõkrõl is mindent közöl, ami a témához szükséges.

Két kérdéskörnek: a Szekfû Gyulával folytatott vitának és a Magyarok Romániában címû útinaplónak különösen nagy teret szentel, mert ezeken keresztül számos kérdés kibontására nyílik lehetõség: a történelemfelfogás különbözõségére, a korabeli Duna-völgyi gondokra, a népi mozgalom elért eredményeire, az Új Szellemi Front célkitûzéseire csakúgy, mint az erdélyi irodalmi mozgalmakra, a román-magyar kapcsolatokra, a különbözõ fórumok, mozgalmak, személyek közötti párbeszédek szükségességére. Szekfû Gyulához fûzõdõ viszonyán kívül Németh László és Vas István, Féja Géza, Szabó Zoltán, Boldizsár Iván kapcsolatáról is dokumentált elemzéseket olvashatunk.

A harmincas évek szellemi életérõl, egy kivételes írói teljesítmény fogadtatásáról példaszerû monográfia született, jó lenne, ha vitathatatlan eredményei minél elõbb beépülnének a köztudatba, s ez a tárgyilagos hangvétel kapna helyet szellemi és tudományos életünkben.

R Takács Olga


Nagy Sz. Péter: Citoyen portrék.

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 229 l. (Zsebbe való kis könyvek)

A szerzõ nem véletlenül adta ezt a címet „a Nyugat második nemzedékének polgári íróiról" készült nemzedék-monográfiájának, íróportréinak. Elsõdlegesen ideológiai és mentalitástörténeti szempontok érvényesítésével tekinti át Márai Sándor, Zsolt Béla, Hevesi András, Szerb Antal, Kolozsvári Grandpierre Emil, Remenyik Zsigmond és Déry Tibor munkásságát. A változatos regénytermésben közös meghatározó jegyeket keres, a közös történelmi és társadalmi helyzetbõl fakadó reakciók gyökerét próbálja kikutatni, nem eléggé ismert értékek felmutatására vállalkozik.

Az írók társadalmi, szociológiai bázisa és története középpontjába a polgárság krízistudatát, világképét és egy fenyegetõ korban született válasz lehetõségeit helyezi. A közös jellemzõk feltárása után külön-külön ismertet meg a polgári önéletrajzzal és szociográfiával, a polgári lét megörökítésével, a rossz közérzet atmoszféráját rögzítõ mûvekkel. Remenyik Zsigmondot a totális tagadás írójaként mutatja be, majd „átesztétizált polgári menekülésmódok"-ként értelmezi Déry Tibor, Pap Károly, Szerb Antal, Márai Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Zsolt Béla és mások egyes regényeit. Külön fejezetben összegezi a „második nemzedék" poétikai újdonságait, jelzi a világirodalmi párhuzamokat és a magyar irodalom más alkotóinak, irányzatainak ritka kapcsolódási pontjait és eltérõ vonásait, vonzódásait is.

Nagy Sz. Péternek a kiválasztott írók, mûvek irodalomtörténeti értékelését felvállaló munkája úttörõ jelentõségû, iránymutató lehet, befejezettnek és végérvényesnek azonban már csak vázlatossága miatt sem nevezhetõ. Már van és bizonyára lesz is folytatása a szerzõ e témával foglalkozó munkásságának.

R. T. O.


Nemes Nagy Ágnes: Szó és szótlanság.

Összegyûjtött esszék, I. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 611 l.

A Szó és szótlanság a szerzõ elsõ két esszékötetének (64 hattyú, 1975, és Metszetek, 1982) teljes anyagát tartalmazza. Nemes Nagy Ágnes prózája - az évek távlatából ez egyre nyilvánvalóbb - egyenrangúként foglal helyet költészete mellett, esszéíró mûvészetével a magyar esszé klasszikusai közt tartjuk számon. Akárcsak költészete, prózája is anyagszerûség és elvontság, érzékletes, személyes közvetlenség és tárgyias objektivitás paradox kettõsségében születik.

Elsõsorban mestersége „titkai", belsõ törvényszerûségei érdeklik, a XX. századi „klasszikus modernség" költészetének folyamatai és jellegzetességei. A „vers mértanát" kutatva a költõi nyelv legkisebb építõkövei - a rím, a ritmus, a költõi kép, a hasonlat - felõl indul, ezek fejlõdését, megváltozott szerepkörét és jelentõségét méri fel. E közelképektõl jut el az objektív költészet törekvéseinek, alapvetõ jellegzetességeinek pontos és mégis érzékletes meghatározásáig. „Az objektív költészet a névtelent, a kimondhatatlant célozza meg, de a korrelatív, amit a névtelen mellé állít, nagyon is fogható, körüljárható. Úgy is mondhatnánk, hogy az ilyen költõk a kimondhatatlan naturalistái."

Nemes Nagy verselméleti fejtegetéseinek egyedülálló sajátossága az a személyes közvetlenség, amivel a - látszólag - száraz szakkérdésekrõl is mintegy elcseveg az olvasóval. Verselemzéseit is ez az élményszerû közvetlenség jellemzi. Az olvasó a felfedezések, a szellemi kalandok izgalmát élheti át, végigjárva a szerzõvel ismert, nagy versek eddig ismeretlenül maradt tájait. A Nyugat nagyjai mellett Csokonai, József Attila, Rilke és Saint-John Perse egy-egy versének elemzése szerepel a kötetben. A kötet íróportréiban, életrajzi visszaemlékezéseiben a költõ „nagy öregek" elõtt tiszteleg. A Kassákról, Áprilyról, Szerb Antalról és a Nyugatról szóló visszaemlékezésben elemzõ pontosság és beleérzõ szubjektivitás fog kezet; korfestõ erõ, élesszemû jellemábrázolás, a konkrét pillanat megragadásának képessége emeli túl õket az irodalom- és kortörténeti dokumentumok szintjén.

Az „irodalmi szénaboglyába" hányt, apró szösszenetek, határozottan megragadott, illanó impressziók a költõi alkotás és élményszerzés belsõ pillanatait, az ihlet mûködésének mozgását világítják meg. Csöndes humor, olykor rezignált bölcsesség sugárzik ezekbõl az apró, mégis tág horizontú írásokból.

Erdõdy Edit


Nemeskéri Erika: Cholnoky László.

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 149 l. (Irodalomtörténeti Füzetek 119.)

A három Cholnoky-fivér közül László az, akinek élete és mûve a legkevésbé foglalkoztatta az utókort, annak megfelelõen, hogy életében sem volt annyira elismert, mint Viktor az irodalomban, Jenõ a földrajztudományban. Hatvan évnek kellett eltelnie, hogy nyomorúságos életének bevégzõdése után egy szakmonográfia vegye számba mindazokat az értékeket, amiket az utókorra hagyományozott, mindazokat a jellegadó vonásokat, amelyekkel a századelõ magyar mûvészi mentalitását gazdagította. Életmûve és életrajza sokkal közelebb áll egymáshoz, mint a pályatársai esetében. Nem véletlenül tartotta oly sokra a vele annyira rokon sorsú Hajnóczy Péter. A köznemesi középosztály lehanyatlása számára megélt sors, nemcsak a XIX. századból átívelõ tematika. A kifulladás és a széthullás (ennek morális és esztétikai következményeivel együtt) keveseknél példázatosabb, mint Cholnoky Lászlónál. Hõsei - bevallottan - önarcképek, tematikája addig terjed, amíg élményvilága. Attól izgalmas ez az életmû, hogy egy szociológiailag pontosan leírható jelenséget a személyes sors démonikusan tud hitelesíteni. Történelem és lélektan, idegizgató modernség és a tradicionális magyar értékek tudata izgalmas epikus képleteket eredményez a személyes sors árán, érezzük olykor. A kismonográfia komoly kutatómunka eredménye. Eddigelé ismeretlen levelek, felkavaró vallomások, lapokban elfelejtõdött írások felkutatása kellett ahhoz, hogy megbízható képet kapjunk magáról az életmûrõl. Hiszen az író - s ez nem akármilyen életrajzi tény - nemcsak az alkoholizmussal, nemcsak a delírium és halál apoteózisával jellemzi társadalmi közegének pusztulását, fizikai, históriai és morális szétesését, hanem azzal is, ahogy a maga mûvére tekintett. Plágiummal és önplagizálással - az alkalmi remeklések mellett.

A. K.



Németh Andor: József Attiláról.

Gondolat Kiadó, Budapest, 1989. 479 l.

Kuncz Aladár barátja és rabtársa az elsõ világháború internálótáboraiban, a Fekete kolostorban, Yeu szigetén. A bécsi emigrációban részese és kritikusa az avantgárd mozgalomnak, s ekként, mint az egy számot megért 2x2 szerkesztõje, Kassák szerkesztõtársa. Déry Tibor és Karinthy Frigyes barátja, tanúja Déry és Karinthy felesége, Aranka szerelmi kapcsolatának, a Pesti felhõjátéknak. Barátja Arthur Koestlernek. Korai híve Franz Kafkának, akirõl francia nyelven, Kafka ou le mystère juif címen monográfiát is írt. Kitûnõ tollú, széles látókörû és naprakész tájékozottságú, biztos ízlésû kritikus és esszéista. Ám mindezeken túl és fõleg: József Attila barátja, rendkívüli tehetségének egyik elsõ felismerõje, állhatatos hirdetõje. Az alkotói pálya alakulásának kulcsalakja mint egzegéta, mint a költõi mûhelybe bejáratos, a még formálható mûvet tesztelõ, azt elsõ kézbõl ismerõ bizalmas. Az életút tragikus lezárulása után pedig a költõ keserû megdicsõülésének egyik legfontosabb elõmozdítója, a hagyaték elsõ gondozója, az életmû kétszeres monográfusa.

A költõ és a kritikus barátságának emberi oldaláról önmagában véve nem lehet sokat mondani. A fásult, álmatag, szórakozott Németh Andor nemigen lehetett a költõ egzisztenciális támasza, s aminthogy senki, õ sem segíthette barátját a démonaival folytatott reménytelen küzdelmében. Az egyetlen dolgot, amit megtehetett József Attiláért, azt viszont maradéktalanul teljesítette: finom esztéta ízlését, felfedezõkedvét, árnyalt és rugalmas esszéíró nyelvezetét a zseni szolgálatába állította. Megadta a költõnek azt, amiben életében olyan fájdalmas hiányt szenvedett: a teljes, majdnem feltétlen megbecsülést, amelyen rajta volt a hozzáértés hitelesítõ pecsétje.

A kötet, amelyet Réz Pál rendezett sajtó alá, ennek a tevékenységnek a dokumentumait gyûjti egybe. Az elsõ monográfiát, amely a József Attila címet viseli, franciaországi emigrációja idején, a világháború éveiben, a Marseille melletti Cassis-ban írta Németh Andor, s Cserépfalvi Imre publikálta 1944-ben. A második monográfia, a József Attila és kora a Csillagban jelent meg folytatásokban a negyvenes évek végén, de a szerzõ nem láthatta egyetlen kötetben kiadva. Elsõ folyamatos publikálására a Németh Andor válogatott írásait tartalmazó, a Magvetõ Kiadó gondozásában 1973-ban A szélén behajtva címmel megjelent kötetben kerülhetett csak sor.

Ez a könyv tartalmazza élete végén készült emlékiratának nem teljes változatát, amelyben Németh Andor az ötvenes évekbõl visszatekintve, tehát más perspektívából, spontánabb, õszintébb hangnemben, egy sor stratégiai és illemtani szempontot félretéve fogalmazta meg emlékeit idõközben halhatatlanná vált barátjáról. Jelen kötet közli az Emlékezések József Attilára vonatkozó részleteit is.

A két monográfia és az emlékezések részletei egy sor rövidebb terjedelmû írást, ahogy a cikluscím mondja, Tanulmányokat, kritikákat, cikkeket fognak közre. Túlnyomó többségük már két korábbi gyûjteményben napvilágot látott: tartalmazza õket, elvegyítve más témájú írásokkal, az említett A szélén behajtva, valamint a Kortársak József Attiláról címû háromkötetes dokumentumgyûjtemény. Így a kötet zömmel korábban már publikált szövegek újraközlése. A Függelékben foglal helyet Németh Andorné emlékezése József Attilára, amely eredetileg a Szabolcsi Miklós által szerkesztett, 1957-ben már kiadás elõtt állt, bizarr utóéletû, a nagyközönséghez végül csak a nyolcvanas évek végén eljutott József Attila Emlékkönyvben kapott helyet.

A Jegyzetben, a válogatás és a sajtó alá rendezés szempontjainak taglalása és az egyes ciklusokra vonatkozó fontosabb adatok felsorolása után Réz Pál még közzétesz a szerzõ hagyatékából néhány, József Attilával kapcsolatos ismeretlen, töredékes, hevenyészett feljegyzést is.

A kiadvány rendeltetése tehát nem új, ismeretlen források közreadása, hanem az, hogy a különbözõ keretek között korábban publikált anyagok, amelyekben Németh Andor József Attiláról értekezik és emlékezik, itt most együtt legyenek. A kiadás gyakorlati haszna nagy mind a kutatók, mind azon olvasók számára, akik a költõrõl személyesen érzékeny és ugyanakkor elmélyült, egyszerre élményszerû és szakszerû képet kívánnak kialakítani. Németh Andor írásai többnyire az olyan szakirodalmi dokumentumok sorába tartoznak, amelyek érdekességüket, tanulmányos voltukat, olvasmányosságukat akkor sem veszítik el, ha a kutatás megannyi ponton túllépett rajtuk, részben mert megemésztette, részben mert korrigálta, pontosította vagy elutasította a bennük foglalt állításokat.

A szerkesztõt nyilván kiadástechnikai megfontolások vezették, amikor a kötet élére a két monográfiát helyezte. A kronológiai szempont inkább amellett szólt volna, hogy a Tanulmányok, kritikák, cikkek ciklusba foglalt rövidebb írások megelõzzék a monografikus feldolgozásokat. Elvégre Németh Andor mindenek elõtt József Attila kritikusa, s majd halála után örökségének gondozója. Az összegzés stádiumába csak egy bizonyos idõbeli (és kényszerûen földrajzi) távlat birtokában jutott el.

A kronologikus elõrehaladás elõnyösebb voltát erõsíti egy másik, belõle következõ tényállás: Ha összehasonlítjuk az 1944-ben megjelent monográfia szövegét a korábbi cikkekkel, azt tapasztaljuk, hogy nemcsak az Emlékek farkasvermében címû, az Újság 1938. febr. 6-i számában napvilágot látott cikk, (azaz a Szép Szó miskolci József Attila-emlékestjén elhangzott elõadás szövege) ismétlõdik meg benne, hanem Németh Andor egész addigi, a költõrõl írott cikkeibõl merít. Túlzás lenne azt állítani, hogy korábbi cikkeibõl szerkeszti össze a monográfiát, de kétségtelen, hogy egyes részek igen csekély változtatással helyet kaptak a folyamatos pályaképben. A cikkek és a pályarajz ilyen viszonyát alighanem az a körülmény magyarázza, hogy Németh Cassis-ba magával vitte saját fontosabb szövegeit, s ottani elszigeteltségében más forrása nem is igen akadt. Ha vállalkozását teljesedésbe akarta vinni, akkor önnönmagára kellett támaszkodnia.

Ezért az Emlékek farkasvermében, vagy a Medáliák kihagyását a jelen gyûjteménybõl nem igazán érezzük indokoltnak. Ami az utóbbit illeti, a Németh Andor által kialakított József Attila-kép leginkább a mának szóló, s Németh Andor felfedezõi érzékenységére leginkább rávalló eleme szorult így sajnálatosan háttérbe. A munkásmozgalmi verseknek, a nagy világnézeti verstablóknak, a kései tragikus költeményeknek egyaránt akadt bõven szószólója a József Attila-utóéletben. A Medáliák-korszak jelentõségére azonban Németh Andor hívta föl a figyelmet, és hosszú ideig egyedül õ volt az, aki jelentõségükhöz méltó módon értékelte ezeket a húszas évek végén írott darabokat. Az sem ártott volna, ha a jegyzet utal arra, hogy a Medáliákat taglaló késõbbi fejtegetésekbe a szerzõ beleapplikálta egy, a húszas évek vége híres avantgárd folyóiratában, a Dokumentumban közzétett briliáns eszmefuttatását a tömény versrõl: a Kommentárt. Azaz: egykori ars poeticáját, amelyben akkor még szó sem volt József Attiláról, utóbb a költõi életmû említett korszakában írott versekre alkalmazta.

Ugyanígy erõsen sajnáljuk, hogy a Kelj fel és járj! címû, 1938 februárjában megjelent cikk nem kerülhetett be a kötetbe. Németh Andor ugyanis itt közölte töredékesen a Szabad-ötletek jegyzéke címen ismert pszichoanalitikus naplót, kísérletet téve a megírás körülményeinek rekonstrukciójára. A József Attila Összes Mûvei IV. címû kritikai kiadás lényegében ezt a töredékes közlést vette alapul, aminthogy a cikk megállapításai hivatkozási alapul szolgáltak a késõbbi szakirodalom számára. Ezen túlmenõen pedig az említett írás születésének körülményeibõl lehet visszakövetkeztetni arra, hogyan alakult a költõ halála után közvetlenül hagyatékának sorsa.

Csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy Németh Andornak vannak egyéb olyan szövegei is, amelyeket vagy a költõnek címzett, vagy pedig egy vele folytatott vita utórezgéseként íródott. Az elõbbi a Shakespeare, Kosztolányi és a pillanat címet viseli, 1930 õszén keletkezett, s maga Németh hívja föl a figyelmet, hogy ez a barátjának szóló rosszalló figyelmeztetés, amiért az csatlakozott az illegális mozgalomhoz, s emiatt hûtlen lett a tiszta költészet eszményéhez. (A címzett nevének és az írás fogantató alkalmának elhallgatása több mint érthetõ, hiszen ennek ellenkezõje felért volna egy rendõrségi feljelentéssel.) Az utóbbi pedig „a költõ és kritikus vitájá"-val, azaz Németh Andornak és József Attilának a Cobden Szövetségben 1937 februárjában lefolytatott polémiájával kapcsolatos. Németh Andor pedig az Ars poeticával válaszolt barátjának.

Érdekes lenne utánanézni a gazdag, és igazán még feltáratlan Németh Andor-hagyatékban annak is, milyen más tárgyú írásaiban hivatkozik az író József Attila alakjára vagy valamely megfogalmazására, megoldására. A magyar olvasó számára teljesen ismeretlen dolog például, noha mind a szerzõ, mind pedig tárgya szempontjából sokatmondó tény, hogy a Kafka ou le mystère juif (Párizs, 1947) címû monográfiában Németh Jozef K-t, A per fõhõsét egy József Attila-versbõl vett idézettel jellemzi: „A törvény szemében, K. múltja folt nélküli. Nem változtat azonban ez azon a tényen, hogy mély bûntudat nyomasztja õt, és következésképpen ugyanabban a szituációban van, amelyet egy nagyszerû magyar költõ, József Attila ír le a következõképpen: Zord bûnös vagyok, azt hiszem, / de jól érzem magam. / Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bûnöm, ha van."(84.) Ennek a rövid utalásnak a jelentõségét az adja, hogy a legelsõk egyike, amelyek József Attilát Kafka kapcsán egy olyan kontextusban helyezik el, amelyben az egzisztencialista bölcselet képviselõi, Kierkegaardtól Heideggeren át Sartre-ig helyet foglalnak. Németh Andor tehát pontosan tudta már azt, aminek évtizedekkel késõbb Bori Imre, Gyertyán Ervin, majd mindkettõjüknél nagyobb hangsúllyal Németh G. Béla szerzett érvényt. Németh Andor természetesen azt is tudta, hazatérve emigrációjából, hogy ennek a képnek, a kései József Attila-képlet õsének az akkori Magyarország kulturális életében nem sok esélye van a fennmaradásra.

Mindezzel kiegészíthetõ és korrigálható lett volna a gyûjtemény, de így, ebben a formájában is szép és hasznos hozzájárulás mindkét XX. századi alkotónk emlékének ápolásához.

Tverdota György


Németh László: Életmû szilánkokban.

Tanulmányok, kritikák, vallomások. I-II. Sajtó alá rendezte Grezsa Ferenc. Király István bevezetõ tanulmányával. Magvetõ-Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 671, 546 l. (Németh László munkái)

Az író életmûsorozatának utolsó két kötetét Grezsa Ferenc gyûjtötte össze, rendezte sajtó alá és látta el igen alapos jegyzetekkel. A teljességre törekvés jegyében itt minden olyan írás helyet kapott, amely a sorozat eddigi köteteibõl különbözõ okokból kimaradt. A hagyatékból, lapokból, egyéb helyekrõl újonnan elõkerült mûveken kívül az eszmei problémák miatt hosszú ideig meg nem jelentethetett számos cikk, tanulmány is most olvasható kötetben elõször. Nagy író minden mûve számon tartandó, az esetleges, alkalmi írások, zsengék, ki nem érlelt, be nem fejezett írások is, ezért ezekbõl is találhatunk néhányat a vaskos kötetekben. Németh László írói fellépésétõl, 1925-tõl kezdve írt, nyilvánosságra szánt, különféle mûfajú mûveit tartalmazza a gyûjtemény, amely nem kritikai kiadás, de az életmûsorozatot teljessé teszi. Az öt nagy fejezet az 1925-1931, 1932-1937, 1938-1944, 1945-1952, 1953-1972 közötti idõszakokban született, mintegy másfélszáznyi írás szoros idõrendjét követõen alakult ki.

A Németh László-irodalom hivatkozásaiból ismert, folyóiratokban fellelhetõ írások közül külön is felhívjuk a figyelmet a Makkai Sándor, Beczássy Judit, Pap Károly könyvérõl írott korai kritikákra, az 1936-os Válaszban közölt Nyugat és Bizánc címû nevezetes tanulmányra, a kötetben elõször itt olvasható tantervre, színházi írásokra (többek között Darvas József drámájáról). Az 1956-os történelmi napokban készült Emelkedõ nemzet címû emlékezetes cikk, az 1972-ben írt Szerettem az igazságot címû vers, az 1962-ben keletkezett, de a Valóság címû folyóiratban csak 1986-ban közölt Ha én miniszter lennék címû, Aczél György felkérésére született program, az utolsó vígjáték (Harc a Jólét ellen) is most kerül elsõ ízben kötetbe.

„Felnõtt, nagykorú, gondolkodó olvasónak valók ezek az írások" - állítja a könyvtanulmány terjedelmû, Németh László gondolatvilága címû bevezetõ írója, Király István. Németh László az esszét tartotta legfontosabb mûfajának, ezeket „eszmei kritikával kell olvasni", tanácsolja az író gondolatrendszerének belsõ szerkezetét, összefüggéseit marxista meggyõzõdéssel feltáró Király István. (A kiadvány a keletkezési idõpontot nem tünteti fel, valószínûleg 1988-ban vagy 1989-ben fogalmazta meg az elmúlt évtizedek egyik vezetõ irodalomtörténésze ezt az alapos, gazdag szempontrendszert mozgósító tanulmányt.) Megállapításaival lehet vitatkozni, a hangsúlyokat lehet máshová helyezni, azonban az összefoglaló, rendszerezõ, értékelõ elemzés mindenképpen segít eligazodni a Németh László-esszék világában. A Németh László-mûvet nagyra becsülõk és az azt kirekeszteni, elítélni kívánók számára egyaránt tanulságos, továbbgondolásra érdemes érvrendszert kínál. A magyar kultúra és irodalom jövõjét felelõséggel szemlélõ, a Németh László-életmûvet végre eredeti forrásból megismerõ befogadók egy jellegzetes olvasattal szembesülhetnek. Találó ellentétpárokat emel ki, kimutatja a „közösségelvû és személyiségelvû világkép feleselését, a szolgálatetika és önmegvalósításetika feszültségét", aláhúzza a Németh László-életmûvet átható legfõbb értékgondolatot: a minõség eszméjét. Mérlegeli a nemzettudat és személyiségtudat változatait, a magyarságféltésbõl fakadó „súlyos, fájdalmas tévedéseket" is (faji kérdések).

Leszögezi, hogy Németh László író volt, nem politikus, tehát eszerint kell utópiáit, a „magyar mûhelyre", „Kert-Magyarországra" vonatkozó elgondolásait megítélni. Szépirodalmi mûveibõl kibontakozó emberségeszménye, a „felfelé" törekvést, a jót, szépet, igazat ábrázoló regényei és „erjesztõ eszméket", ösztönzéseket kifejtõ esszéi egyaránt a magyar irodalom nagy örökségéhez tartoznak.

R. Takács Olga


Németh László: Sorskérdések.

A szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Grezsa Ferenc. Juhász Gyula utószavával. Magvetõ- Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 852 l. (Németh László munkái)

A gyûjtemény a két nagy kiadó által közösen gondozott életmûsorozat utolsó darabja. A szerkesztést jóval halála elõtt maga az író végezte, a tanulmányokat, esszéket tartalmazó kötethez õ írta az elõszót is. A kötet azonban az író életében nem jelent meg, csaknem másfél évtizeddel halála után Grezsa Ferenc végezte el a szöveggondozás és a jegyzetírás munkáit.

Juhász Gyula történész utószava Németh László, a politikai gondolkodó címmel hosszú és alapos tanulmányban elemzi az életmû összefüggéseibe ágyazottan a kötet írásaiból kibontakozó elveket, szándékokat, tévedéseket. Míg az elõszót író Németh László éppen arra kéri az olvasót, hogy ne politikai írásokként értelmezze esszéit, Juhász Gyula mindenképpen politikai sugallatokat hordozó tanulmányokként fejti fel azokat. Az olvasó felkészültsége, értékrendje, ízlése szerint maga döntheti el, hogy miként ítéli meg a mindeddig vagy egyáltalán nem, vagy csak nehezen hozzáférhetõ írások tartalmát.

A fiatalabb generációk sokkal többet tudnak az írások kiváltotta vitákról, az elutasításról, a súlyos elítélésrõl, mint magukrók az esszékrõl, hiszen azoknak csak kiragadott, negatív részletei, kifejezései kerültek be a köztudatba, s azok alapján rendkívül sötét kép formálódott ki az íróról, harmincas évekbeli szerepérõl, a tragikus történelmi sorsfordulók által még nehezebben megérthetõ és elfogadhatatlan történelmi tévedéseirõl.

Amint az elõszóból megtudjuk, ezek az 1927 és 1943 között született, ideológiai tartalmú írások az író munkásságának körülbelül huszadát alkotják, s szinte mégis több szó esett róluk, mint az egész életmûrõl. Õ maga is belátta tévedéseit, s azt szerette volna, ha nem a súlyos következményekkel járó mondatok, hanem életmûve alapján ítélik meg kritikusai, olvasói.

Juhász Gyula tárgyilagosan, lelkiismeretesen tárja fel a tanulmányok keletkezéstörténetét, összefüggéseit a kor valamennyi égetõ kérdésével, a történelmi helyzettel, Németh Lászlónak a kor szellemi életében elfoglalt helyével együtt. Lackó Miklós Szerep és mû címû könyvében szintén hasonló feladatra vállalkozott néhány éve, Juhász Gyula rendszeresen utal is az õ elemzéseire, következtetéseire, de még tovább viszi az ott elkezdett gondolatokat. Rendkívül mély szövegelemzéssel, értelmezéssel tájékoztatja az olvasókat a Sorskérdések központi gondolatairól. Részletesen kifejti Németh László gondolatrendszerének általa kiemelt három fõ alkotóelemét: a faji szemléletet, a minõségszocializmust és a harmadik úttal összefoglalt bonyolult kérdéskört.

A történelmi háttér (zsidótörvények, középosztály-probléma, asszimilációs vita, ellenforradalmi rendszer - nagybirtok, klerikalizmus, zsidó nagytõke -, magyar radikalizmus és zsidóság viszonya, népi írói mozgalom, az ország nemzetközi kapcsolatai, a háború kitörése és számos fontos történelmi tény) bemutatása, dokumentálása, értékelése után és közben elemzi Németh László Kisebbségben, Mi a magyar?, Népi író, Magyar radikalizmus címû, a legtöbb ellentmondást és félreértést hordozó írásait, elismerve az író által helyesen közvetített, kifejtett gondolatokat, de keményen bírálva az intoleranciát, a kellõen végig nem gondolt gondolatok, metaforák kártékonyságát, a zsidókérdés megítélésének súlyos következményeit. Németh László híg-magyar, mély-magyar, jött-magyar kifejezéseinek tartalmát ismertetve, az óriási sajtóvisszhangot kiváltó nézeteken, írásokon kívül idézi azokat a mondatokat is, amelyek szintén az írótól származnak, és szintén nem hagyhatók figyelmen kívül, pl. „A magyarság sosem volt és ne legyen taszító ököl, hanem becsületesen kinyújtott kéz.", A magyarságot sorsa és helyzete más népekre utalja. Vagy megtanul összefogójuk lenni, vagy elpusztul. S hogy erre képes-e, annak egyik legfõbb próbája a zsidókérdés."

Ennek az ismertetésnek a keretében nem tárgyalható meg a kötet valamennyi fontos kérdése, ez a szakkritikára vár. Itt azt a tényt kell hangsúlyoznunk, hogy ennek a gyûjteménynek a kiadásával Németh László teljes életmûve a filológusok kezébe kerülhetett, csonkítatlan, pontos szövegek és eligazító, elfogulatlan tanulmány állnak rendelkezésre, a jegyzetanyag is példásan pontos és hasznos.

R. Takács Olga


Németh Magda: Levelek apámnak.

Csokonai Kiadóvállalat, Debrecen, 1989. 311 l.

Németh László négy lánya közül az egyik, Magda 1956. november 16-án távozott Magyarországról. Férje szerepet vállalt munkahelyének munkástanácsában, és a megtorlás elõl sok más honfitársával együtt elhagyta az országot, s külföldön teremtett új otthont, egzisztenciát. Kanadában telepedtek le, ott végezte el az egyetemet, pedagógusként dolgozott, ott születtek gyermekei, s élte a külföldre került magyar értelmiségi családok mozgalmas életét. Édesapja 1975-ben bekövetkezett haláláig rendszeresen leveleztek, mind az író, mind Magda levelei közérdeklõdésre tarthatnak számot. 1988-ban meg is jelent Németh László Levelek Magdának címû gyûjteménye, s az olvasók érdeklõdése hívta életre a gyûjtemény címzettjének az édesapjához írt leveleibõl válogatott kötetét.

A levél egy kanadai magyar értelmiségi család élettörténeteként, Kanadáról, az ottani iskolai, egyetemi viszonyokról, szellemi életrõl, utazásokról, a kétnyelvûségben felnövõ gyermekek fejlõdésérõl szóló naplóként is érdekes olvasmány. De más szempontból, Németh László életrajza, gondolatainak továbbélése, hatása miatt is dokumentumértékû az irodalomtörténészeknek és az életmûvet ismerõ olvasóknak. Tovább árnyalja az apáról, a pedagógusról, a mûhelygondjairól beszámoló íróról kialakított portrét. Életmûve formálásában, esszéírásában, a magyarországi és határon kívül élõ magyarsággal foglalkozó közéleti gondolkodásában is fontos élmény- és ihletforrás volt ez a levelezés, Magda lánya életében való osztozás. A levelezésben számos közismert személyiség neve is felbukkan (pl. Kerényi Károlyék), a kor szellemi életérõl, a nemzetközi kapcsolatoknak a mainál jóval nehezebben fenntartható módozatairól, a magyar politika áttételes hatásairól is fontos adalékokat tudhatunk meg a levelekbõl.

Az idõközben megjelent gazdag Németh László-szakirodalom jóvoltából sok minden ismerõsnek tûnik (színházi bemutatók, könyvmegjelenések sorsa, betegségek, utazások stb.), mégis jó, hogy egy szokatlanul bensõséges nézõpontból is betekinthetünk az író családjába, mûhelyébe, hallhatjuk mûveinek sajátos, a szakmaitól eltérõ visszhangját, megismerkedhetünk Magda könyvajánlásaival, utazásainak színes leírásaival.

R. Takács Olga


Pándi Pál: Úton Bolyai Farkas drámáihoz (Az ember és a dráma). Jegyzetek a 19. század elejének magyar drámáiról.

Akadémiai székfoglaló 1986. május 26. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 103 l. (Értekezések, emlékezések)

Az Erdélyi Muzéum 1814-ben meghirdetett drámapályázatának fõ motiváló tényezõje volt, hogy a nemzeti öntudatot és mûveltséget erõsítse megfelelõ színvonalú, eredeti magyar drámák megjelentetésével, ahol a nagyobb hangsúly a pályázatra benyújtott mûvek minõségére került, mert - írja Döbrentei Gábor, a pályaírás szervezõje - „a Publicum nem hazaszeretetbõl olvas (és valójában megkínzott hazafiság volna rossz magyar könyvet csak azért olvasni, mivel magyar), hanem azért, hogy tanuljon vagy magát mulassa..." Erre a pályázatra nyújtotta be Katona József mellett Bolyai Farkas is Öt Szomorú Játékát. Pándi Pál ezekkel a drámákkal, illetve röviden más egykorú darabokkal (Gombos Imre: Az esküvés, Ungvárnémeti Tóth László: Nárcisz, vagy a gyilkos ön-szeretet) foglalkozik. Vizsgálati szempontja az volt, hogy fogalmi, gondolati elem mennyire épül be szervesen a cselekmény és jellemalakulás folyamatába, vagy kerül kívülre, válik pusztán (retorikus) betét-jellegûvé. A tárgyalt öt szomorújáték (Pausanias, II. Mohamed vagy a ditsöség' gyõzedelme a szerelmen, Kemény Simon vagy a hazaszeretet áldozatja, A Virtus gyõzedelme a szerelmen és A szerelem gyõzedelme a Virtuson) és a késõbb keletkezett hatodik, A párisi per címû „érzékeny játék" közül Pándi Pál részletesebben a Pausaniasszal foglalkozott, mint olyannal, mely „Katona Bánk bánja mellett e kor legjelentõsebb magyar drámája". A megjelölt kutatási szempont ennél a drámánál némiképp módosult, Pándi itt azt vizsgálta, hogy „a lényegként exponált szituációs gondolat kiépíti-e a maga adekvát drámai világát?" Ennek a folyamatnak elemzése képezi a tanulmány magvát. Értékes adalék a Bolyai filozófiai-esztétikai mûveltségére vonatkozó, általa olvasott mûvek számbavétele Rousseau-tól Fichtéig. A tanulmány végén Pándi visszatért az Erdélyi Muzéum pályázatára, s a kiírás óta megváltozott viszonyokban kereste annak az okát, hogy Bolyai drámái nem kapták meg az õket okkal illetõ elismerést.

Sz. G. Z.


Péter László: Móra Ferenc.

Városi Tanács, Kiskunfélegyháza, 1989. 187 l.

A szerzõ - Móra Ferenc biográfusa és életmûvének kutatója - a kis példányszámban megjelenõ, Bodor Miklós grafikáival illusztrált kötetben a város jeles szülötte, a népszerû író életrajzát és irodalomtörténeti értékelését nyújtja. A nehéz mûfaji problémát sikerült úgy megoldania, hogy a könyv diákok, az író még mindig nem eléggé ismert és elismert életmûvét búvároló kutatók, irodalmárok, publicisták, társadalom- és politikatörténészek számára egyaránt érdekes olvasmánnyá váljon. Az életrajzi regény fordulatait és a kutató fantáziáját is megmozgató gondolatokat ötvözi óriási tárgyismeretre és korrekt adatokra alapozva.

Áttekinti a mozgalmas életpályát, elemzi az író legfontosabb mûveit, különbözõ funkcióit, a „nemzeti szolgálómester" meghatározás mögötti tartalmakat éppen úgy, mint Móra összetett egyéniségét. Bemutatja Mórának az 1919-es év alatti változatos és áldozatos tevékenységét, Szeged közmûvelõdésében szerzett érdemeit. Jellemzi újságírói magatartását, témáit, kortársaihoz fûzõdõ kapcsolatait, írói munkamódszerét. Folyamatosan utal az egész életmûvet árnyaló versekre és mesékre, a magyar irodalom klasszikus ifjúsági mûveire.

Valamennyi fejezet közül kiemelkedik az Aranykoporsó címû regény korabeli és késõbbi értelmezéseinek bemutatása, új szempontok érvényesítése az elemzésben, nemzetközi párhuzamok megvonása, történelmi analógiák felfedése.

Péter László megállapításait kikezdhetetlen bizonyítékokkal: levelek, kritikák és emlékezések jól válogatott idézeteivel támasztja alá. Az író utóéletének kevés teret szentel, mivel ez újabb, hasonló terjedelmû tanulmányt igényelt volna. Aki megismeri Péter László könyvét, Móra Ferenc mûveinek újraolvasásához, rejtett értékeinek felfedezéséhez, az életmû elmélyültebb tanulmányozásához és minden szinten történõ népszerûsítéséhez kap indíttatást és kedvet.

A kötetet életrajzi adatok, Móra-bibliográfia és kötetben elõforduló nevek mutatója (Juhász Zsuzsanna munkája) egészíti ki.

R. Takács Olga


Pomogáts Béla: Irodalmunk szabadságharca 1956.

Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1989.

Az alcím „egy esztendõ irodalmi életének krónikáját" igéri, de a kötet többet ad olvasójának. „A közelmúltnak mintha két magyar történelme volna", mondja a szerzõ, és õ nem a tankönyvekbõl ismert hivatalos verziót írja le, hanem azt a másikat, amelyik „elfelejtett és elzárt újságlapokon, gépírásos fogalmazványokban és mindenek elõtt a kortársak emlékezetében rejlik."

Dokumentumokat idéz föl, publicisztikákat, írószövetségi állásfoglalásokat, egykori vitákat. Gyakran citál, és ez a feldolgozott anyag természetébõl következik, sõt nélkülözhetetlen módszernek mondható, hiszen sokáig zárolt, esetleg elhallgatott szövegekrõl van szó.

Elõzmények fejezetcímmel az „író-ellenzék" kialakulását mutatja be, azt a már 1948-1949-ben kezdõdõ, majd folyamatosan megerõsödõ folyamatot, amelynek során az írótársadalom hatékony politikai erõvé izmosodott, és sikeresen szállt szembe a dogmatikus és szektariánus eltorzulásokkal. A rákosista vezetés élesen támadta az „író-ellenzéket", keveset lehetett tudni a szovjet 20. kongresszus által is elõsegített új fordulatokról. Pomogáts adatai az ellenzéki írók bátor és utólagosan is hiteles helytállását bizonyítják, amely gyakran az elfogatás vagy a pártból való kizárás veszélyével járt, és igazából csak az 1956. szeptemberi közgyûlésen diadalmaskodott. Ez volt október közvetlen elõzménye. A Petõfi-párt - a Nemzeti Parasztpárt jogutódaként - október végén jelentõs politikai erõvé válik. A népfelkelés leverése után az írók drámai utóvédharcot folytatnak, a november 12-i kiáltvány, majd a decemberi íróközgyûlés dokumentumai ma is megrázó hatásúak.

Pomogáts higgadtan, de az ügyhöz méltó legjobb értelemben vett pártossággal tárgyalja az eseményeket, amelyekben már voltaképpen nem lehet különválasztani az irodalmat és a politikát. A Függelék idõrendi táblázatot, az események fontosabb szereplõirõl szóló információt és válogatott szakirodalmat tartalmaz.

Csûrös Miklós



Poszler György: Eszmék - Eszmények - Nosztalgiák.

Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 566 l.

Az irodalomtörténész-esztéta Poszler György elsõsorban a nyolcvanas évek második felében készült írásaiból ad válogatást ebben a kötetben.

Rónay László Vigilia-beli beszélgetése Poszler Györggyel „Rendhagyó bevezetés"-ként áll az esszék sorának élén. A személyes vallomás az életsorsot meghatározó gyermekkorról, a nyomasztó egyetemi évekrõl, a tudományos pálya rendhagyó alakulásáról megelõlegezi azokat a gondolatokat, amelyeket a kötet írásai a szépirodalom és bölcselet határán mozgó esszékben bontanak ki.

Az Eszmék írásai a végveszélybe került európai kultúra kiemelkedõ teljesítményeit veszi számba, az Eszmények az értékteremtõ és értékõrzõ „gondolkodó magyarok" sorát mutatja be, a Nosztalgiák a filozófia, a mûvészet és az esztétika az embert embernek magtartó szerepét, lehetõségét vizsgálják: „Az ember legfõbb etikai méltósága..., hogy az önmagában értelem nélküli világnak saját szellemi erejébõl értelmet ad. Vagyis az értelemadásban etikum, szép és jó összefonódik... A mûvészet világa... emberre nézõ, ember alkotta és emberarcú világ. Amelyben az ember kreatúra és kreátor, titokfejtõ és meg nem fejtett titok, elsõ ok és végsõ cél. Azaz a mûvészet nem egyszerûen az ember magáról való tudata, földi öntudata, hanem magáról való ideálja, kozmikus önérzete is."

R. J.


Protestáns iskoladrámák. I/1, I/2.

Sajtó alá rendezte Varga Imre. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 1539 l.

A Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. századi sorozata (szerkeszti Kilián István és Varga Imre) a minorita iskoladrámák kötete után újabb, még nagyobb szöveg-opusszal gyarapodott: ötven protestáns (evangélikus, unitárius, református) iskoladráma kiadásával.

Az iskolai színjátszás, melynek hagyománya a XVI. századra nyúlik vissza, erkölcsi és pedagógiai célok jegyében honosodott meg és divatozott. Az iskolai ünnepélyeken elõadott darabokat tanárok írták, diákok játszották. Szövegükben ritkán csillannak föl irodalmi értékek; a verselés többnyire gyarló, a színpadi játék sem lehetett magas színvonalú; jónéhány darab nem is dráma, inkább csak „beszélgetés". A mûfaj jelentõsége mégis igen nagy: a templomi prédikációkon kívül csak az iskoladrámának volt közönsége. A Szigeti veszedelmet kevesen olvasták, az iskolai színielõadást sokan megnézték. Ezek formálták koruk ízlését, ezek adnak képet koruk ízlésérõl.

Az iskoladrámák tematikája roppant széles: bibliai, mitológiai, világhistóriai, magyar történeti, sõt a népéletbõl vett tárgyakat egyaránt földolgoztak. Mint ma a tévénézõk többsége a kedvelt sorozatokból szerzi történeti ismereteit, hasonlóképpen az akkori közönség az iskolai játékokból értesült Dido és Nagy Sándor vagy az embert utáló Timon históriáiról.

A két vaskos kötet szerkesztõje, Varga Imre, nagy és hasznos munkát végzett a szövegek gondos, betûhív kiadásával. Jegyzetei bõbeszédûség nélkül közlik a mûre, szerzõjére, a forrásra és az elõadásra vonatkozó tudnivalókat.

L. S.


Realizm v lityeraturah sztran Centralnoj i Jugo-Vosztocsnoj Jevropü pervoj Tretyi XX v. Hudozsesztvennüje poiszki. Oszobennosztyi zazvityija. (A realizmus a közép- és délkeleti Európa országainak irodalmaiban a XX. század elsõ harmadában. Mûvészi keresések. A fejlõdés sajátosságai.)

Nauka, Moszkva, 1989. 269 l.

A kötet tanulmányai a XIX. század végi - XX. század eleji bolgár realizmusról, a társadalmi-lélektani dráma fejlõdésérõl a horvát irodalomban 20-30-as években, a transzilvániai próza hagyományairól, a XX. század elejének cseh szatírájáról és a 20-30-as évek cseh költészetérõl szólnak. Vannak a kötetben „monográfiai" jellegû dolgozatok is : F. Számek prózájáról, J. Iwaszkiewicz alkotói módszerérõl.

A magyar irodalommal a kötetben két tanulmány foglalkozik.

Jelena Maszlennyikova a Móricz Zsigmond alkotásai és szociográfiai mûfaj a magyar irodalomban címû munkája az irodalmi szociográfiát a harmincas évek tényirodalmának kontextusában vizsgálja. Móricz Zsigmond olyan mûveit elemzi, mint a Sárarany, A fáklya, az Úri muri, A boldog ember, az 1918-1919-es évek riportjait, mindig kiemelve a szociográfia szempontjából fontos vonásokat: a parasztságnak mint a nemzet alapjának felfogását, és annak a tudatát, hogy a magyar falu sürgõs és radikális segítséget igényel. A forradalmi évek újságírói cikkei sokat tettek azért, hogy a mûvésziség szervesen olvadjon össze a társadalmi és politikai problémák konkrét felvetésével.

Illyés Gyulának a Puszták népe címû szociográfiáját véve például a szerzõ azt elemzi, hogyan valósultak meg ebben a könyvben azok a mûvészi elvek, amelyeket Móricz Zsigmond dolgozott ki. „A paraszti életmód és beszédmód figyelembevétele, tényszerûség, amely nem zárja ki az elemzõ készséget, az író állandó jelenléte, a világosan kiérezhetõ rokon- vagy ellenszenve": mindez meghatározza a két szerzõnél életmûvük mély realizmusát és népies jellegét.

A fent jelzett témát tulajdonképpen folytatja Natalia Kurennaja a Népi írók mozgalma és Darvas József korai mûvei címû tanulmányában. A szerzõ a „népi írókat" az akkori magyar irodalom más irányzatai között elemzi.

A „népi írókat" nem elégítette ki se a „Nyugat" esztétizmusa, se a „nemzeti klasszicizmus", „ugyanakkor politikai vonatkozásban még nem voltak eléggé érettek ahhoz, hogy tudatosan vonuljanak át a forradalmi írók táborába."

Továbbiakban N. Kurennaja a szociográfia mûfaji problémáit fejtegeti, összehasonlítja a dokumentum-irodalommal. A magyar szociográfia jellemzõ vonásait a szerzõ abban látja, hogy az írók, a szociográfiák alkotói, egész társadalmi-irodalmi áramlatba szervezõdtek, s ugyanakkor a magyar szociográfia csak a parasztság problémáival foglalkozott.

N. Kurennaja nyomon követi a népi írók mozgalmának fõ szakaszait és eseményeit, külön szól Szabó Dezsõ hatásáról, a Márciusi Front programjáról, a „Magyarország felfedezése"-sorozat indításáról. A következõkben a szerzõ Darvas József írói útját jellemzi a Fekete kenyér, a Vízkereszttõl Szilveszterig, A legnagyobb magyar falu, az Egy parasztcsalád története címû mûvek elemzése alapján azt állítva, hogy Darvas a népi írók egyik legmarkánsabb képviselõje volt.

Jurij Guszev


Reformgondolkodás Magyarországon a XIX. században.

Horváth István: Sréter János (1806-1842), Praznovszky Mihály: Kubinyi Ferenc (1796-1874), Kovács Anna: Nagy Iván (1824-1898). Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága, Salgótarján, 1989. 240 l.

Történetírásunk (és irodalomtörténet-írásunk is) bõvelkedik fehér foltokban, azaz egy-egy korszak kevésbé ismert, de fontos személyiségeirõl nincs monográfia, sem biográfia, legfeljebb egy terjedelmesebb tanulmány, sõt sok esetben csak egy lexikoncikk vagy még az sem. Éppen ezért minden olyan kiadványt, mely az ilyen hiányok, mulasztások pótlását szolgálja, örömmel kell vennünk, kivált ha igényes szaktudományi teljesítmények. Ezek közé sorolhatjuk a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatóságának kiadványát is, mely a megye három reformkori alakjáról közöl pályaképet. Figyelemreméltó a korszakváltás is, hiszen akkor a megyei politika az országossal egyenrangú, s Nógrád az ország egyik legaktívabb, legfontosabb megyéje volt.

Sréter János fiatalon, 22 éves korában másodjegyzõ, majd 1832-ben, amikor Kölcsey megkezdi követi munkáját az országgyûlésen, Sréter már elsõ aljegyzõ, s 1838-ban, Kölcsey halálának évében fõjegyzõ (mint Kölcsey volt korábban a maga megyéjében). A megyei közigazgatásban a reformországgyûlések törvényeinek, határozatainak híve, s azok végrehajtásának legfõbb szorgalmazója. Horváth István Sréterrõl szóló mûve, a rövidebb életrajzi vonatkozású részeket leszámítva, voltaképpen a reformkori Nógrád megye közigazgatási, politikai életét tárgyalja, utalással Sréternek a megye beligazgatási állapotáról készült, 1842-ben megjelent munkájára. Fontos és érdekes adalékokat kapunk az 1830-as évekbeli vármegyei közigazgatás adózási rendszerérõl, az úrbéli viszonyokról, az igazságszolgáltatásról, a megye szociális, kulturális és egészségügyi intézményeirõl és a politikai élet vitáiról, színtereirõl. Hiányolható, hogy nem foglalkozik a Szinnyei által említett (Magyar írók élete és munkái), Sréter alapította tanítóképzõ intézettel, melynek feladata a magyar nyelv terjesztése volt, s melynek nyolc évig Sréter volt a titkára, pedig erre a kulturális intézményeket tárgyaló fejezetben lett volna mód.

Jelentõs adósságtörlesztés Praznovszky Mihály Kubinyi Ferenccel foglalkozó munkája, arról a Kubinyirõl, aki Kisfaludy Károly Aurórájának megjelenését anyagilag is támogatta, ugyanígy sokat tett a Nemzeti Múzeum megalapítása érdekében, s (nemcsak ezért) 1849 után kilenc évi várfogságra ítéltetett. Kubinyi nevével az egykorú hivatalos dokumentumokban, naplókban, magánlevelekben gyakorta találkozhatunk, ezért is rendkívül fontos, hogy megbízható és a lehetségig kimerítõ pályakép álljon rendelkezésünkre. Praznovszky Mihály a politikus, a közéleti Kubinyi Ferenc megismertetésére törekedett, illetve, ami legalább ennyire fontos, Kubinyi személyén keresztül annak a mentalitásnak a bemutatására is, mely a reformkor nemzedékére (vagy legalábbis minta- és mértékadó legjobbjaira) jellemzõ volt. A politikai pálya megértéséhez nélkülözhetetlen személyiségrajz után Praznovszky mint a megyei, majd az országos politika nagyon aktív résztvevõjét mutatja be Kubinyit, részletesebben foglalkozva Wesselényi, majd Kossuth ügyében kifejtett szervezõmunkájával (1837-38). Hosszabban legmozgalmasabb éveirõl, 1847-1848-as politikai tevékenységérõl ír.

A harmadik tanulmány tárgya Nagy Iván munkássága, akit pusztán családtörténeti munkája alapján szoktunk emlegetni, pedig mint történelmi forráskiadványok közreadója, sõt Nógrád megye történetének (I. köt. 1000-1544) írója is jelentõs tudós. Kovács Anna, a tanulmány szerzõje elsõdleges céljának nem a tudományos munkásság vagy egy életrajz monografikus feldolgozását tekintette, hanem a változó történelmi-társadalmi körülmények között kialakult értelmiségi pályák egy változatának felvázolását. Így Nagy Iván hosszú életútjából azokra a mozzanatokra helyezett nagyobb hangsúlyt, melyek mûvelõdése, életmûve szempontjából meghatározóak lehettek, pontosabban azt vizsgálta, hogy az adott körülmények között a mûvelõdésnek milyen feltételei álltak rendelkezésre, s ezekbõl a lehetõségekbõl Nagy Iván mit választott és miért. Kevéssé ismert és figyelemreméltó a Nagy Iván irodalmi kapcsolatairól szóló rész, barátsága Szontagh Pállal, Madách Imrével (felhívja a figyelmet a Tragédiával kapcsolatos levélváltásukra) és Szilády Áronnal.

Mindhárom tanulmány levéltári kutatásokon alapuló, forrásértékû munka. Hasznos lett volna egy közös névmutató elkészítése, hiszen a tanulmányokban a megyei és az országos politikai élet számos képviselõjének a neve említõdik meg, s ezek visszakeresése elég körülményes.

Szabó G. Zoltán


Remény és emlékezet. Tanulmányok Kölcsey Ferenc születésének 200. évfordulójára.

Szerkesztette Taxner-Tóth Ernõ és G. Merva Mária. Kölcsey Társaság, Budapest-Fehérgyarmat, 1990. 155 l.

Komolyabb tanulmánykötet Kölcsey munkásságáról utoljára 1974-ben jelent meg a Hymnus megírásának 150. évfordulója alkalmából, az 1973-ban rendezett tudományos konferencia elõadásainak anyaga alapján A Hymnus költõje címmel. Az újabb évforduló, a költõ születésének bicentenáriuma szolgáltatott alkalmat egy újabb konferenciára, s ezen a Kölcsey-kutatás újabb eredményeirõl adhattak számot a résztvevõk.

A kötet három nagyobb tematikai egységre tagolódik, az elsõben mûelemzések olvashatók. Wéber Antal A komikumról címû Kölcsey-tanulmány eszmetörténeti hátterét elemzi, ezt követi Lukácsy Sándor tanulmánya a Vanitatum vanitasról, mely a vers keletkezéstörténete szempontjából fontos forrásra, a Jacopone da Todinak tulajdonított Cur mundus militat kezdetû énekre hívja fel a figyelmet, kitekintéssel a vanitas-irodalom toposzaira. A harmadik tanulmány, Baróti Dezsõ elemzése Szabadság és szerelem címmel Kölcseynek A szabadsághoz címû ódájával foglalkozik. Felhívja a figyelmet a szabadság-szimbólum francia vonatkozásaira, s megállapítja, hogy a Kölcsey-vers inkább a forradalminak tekintett változathoz áll közelebb.

A második tematikai egységben két tanulmány olvasható. A Kölcsey-Wesselényi-barátsággal foglalkozik Szabó G. Zoltán A Kölcsey-napló Wesselényije és a Wesselényi-napló Kölcseyje címû írása, mely az Országgyûlési napló és Wesselényinek ebben a vonatkozásban publikálatlan naplójegyzetei alapján kíséri nyomon kettejük politikai elvbarátságból mély emberi kapcsolattá váló viszonyának folyamatát. A második tanulmányban Fenyõ István azt a személyiséget és életmûvet befolyásoló hatást elemzi, melyet Kölcsey gyakorolt Szalay Lászlóra és Eötvös Józsefre. Szalay a költõ patvaristája volt 1831 októberétõl 1832 februárjáig, de késõbb is - mint értékes levélváltásuk bizonyítja - kapcsolatban maradtak. Fenyõ István azonban e személyes kapcsolat elemzésén túl kimutatja Kölcsey kritikusi szemléletének és fõként Parainesisének hatását Szalay mûveiben. Hasonló elemzést olvashatunk Eötvösrõl, aki Kölcseyrõl tartott emlékbeszédében méltónak bizonyult mesteréhez. A tanulmány címe: Kölcsey és a centralisták.

A kötet harmadik részébe azok a tanulmányok kerültek, melyek valamely Kölcseyvel kapcsolatos dokumentummal foglalkoznak, szövegközlések vagy azokkal összefüggõ eszmefuttatások.

Taxner-Tóth Ernõ egy eddig ismeretlen jelentés szövegét közli, melyet Kölcsey az 1831. október 17-én lefolyt viharos megyegyûlésrõl írt Vécsey Miklós fõispáni helytartónak. A jelentést megelõzõ tanulmányában Taxner-Tóth Ernõ Kölcsey politikai tevékenységének egy kevéssé ismert részét, Vécsey Miklóssal való kapcsolatának történetét dolgozta fel. Csorba Sándor harmincnégy levél szövegét közli megfelelõ jegyzetekkel és bevezetéssel, melyeket Bay György, a Csekéhez közeli Beregsurányban élõ irodalomkedvelõ, verselgetõ birtokos, fõszolgabíró, majd elsõ alispán írt Kölcseynek. Fontos adalékok ezek a levelek a költõ csekei életének ismeretéhez. (Kölcsey válaszlevelei elkallódtak vagy lappanganak.) A tanulmány címe: Bay György levelei Kölcsey Ferenchez. Takács Péter Szatmár megye albizottságának véleménye az Országos Bizottság urbáriális jelentésérõl címmel a jelentés szövegét közli rövid bevezetõvel. Ez a jelentés Barta István Kölcsey politikai pályakezdete címû nagyobb tanulmányának (Századok 1959.) anyagát egészíti ki. A kötet utolsó írásában Kézirattárak mélyén címmel Ratzky Rita számolt be a pozsonyi Egyetemi Könyvtárban folytatott kutatásairól, melyek során megtalálta az elsõ Kölcsey-összkiadás hatodik kötetének, az Országgyûlési és megyei beszédeknek teljes kéziratát cenzori javításokkal. A beszédek teljes szövegét egyéb kéziratokból ismerjük, de cenzúra- és kiadástörténeti szempontból rendkívül értékes felfedezésrõl szól Ratzky Rita beszámolója.

Szabó G. Zoltán


Rónay György: Napló I-II. (1945-1975).

Sajtó alá rendezte, az elõszót és a jegyzeteket írta Reisinger János. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 699, 863 l. (Rónay György mûvei)

Rónay György egész életében hihetetlen munkabírással, bámulatra méltó idõbeosztó képességgel dolgozatt. Életmûvének megkezdett gyûjteményes kiadása meg sem közelíti még a teljességet, amely pályájának valamennyi eredményét képes felmutatni. Mûfordításai, az általa szerkesztett folyóiratok, kötetben meg nem jelent nagyszámú tanulmánya és még sok egyéb jelzik a szinte felmérhetetlen teljesítményt. A halála óta különbözõ folyóiratokban és esszékötetekben megjelent emlékezések alapján lassanként egyre jobban kirajzolódik: mennyi idõt, milyen sok energiát áldozott a pályatársakkal való kapcsolatra, mûveik körüli bábáskodásra, értõ és felbecsülhetetlen segítségre.

A regények, verskötetek sokaságán túl, szerteágazó tevékenysége közben még naplóírásra is szakított idõt. 1945-tõl 1975-ig, csaknem 1978-ban bekövetkezett haláláig kisebb-nagyobb rendszerességgel írta jegyzeteit, s azokból életében egyetlen egyszer sem publikált részleteket. Az írói naplók számos változata közül az övé leginkább a „mûhelynapló" mûfajjal jellemezhetõ. Nem az események rögzítése, kommentálása az elsõdleges benne, hanem az alkotó embert ért hatások, a mûvek megszületéséhez vezetõ állomások feljegyzése, a gondolkodási folyamatok, a világból jövõ impulzusok feldolgozása foglalkoztatja. De mint a magyar szellemi életben és a katolikus egyház életében egyaránt kiemelkedõ szerepet betöltõ, feddhetetlen jellemû és példamutatóan nyitott személyiségû ember, nem vonulhatott elefántcsonttoronyba, így a mindennapi lét eseményei is beszüremkednek áttételesen ezekbe a feljegyzésekbe.

Az ezoterikus tûnõdéseket, a megoldandó gyakorlati mûfordítói gondokat, az izgalmas olvasmányok kommentárjait, a dédelgetett írói tervek kialakulását, megvalósulási folyamatát vagy halasztásra kényszerülésükön érzett keserûségét nagyon is konkrét történelmi helyzetben és irodalmi közegben éli meg, s az ezekrõl adott jelzései is fontos dokumentummá értek az idõk folyamán.

A terjedelmes naplót sajtó alá rendezõ Reisinger János nagy ismeretanyaggal, hozzáértéssel készített elõszavából sok fontos információt megtudunk a napló keletkezési körülményeirõl, tematikájáról, Rónay György kivételes személyiségérõl. Érdemes figyelmesen átolvasni, mielõtt a filológusok, társadalomtörténészek, irodalmárok, az író mûveit ismerõk és becsülõk számára különösen érdekes feljegyzésekbe kezd valaki. Így pontosan tudni fogja, hogy a Naplóból egy szellemi-erkölcsi mértékrendszer körvonalai bontakoznak ki. A létkérdések megválaszolása, az erkölcsi élet indítékainak keresése és tisztázása teszi kivételes olvasmánnyá.

A többezer oldalból egy rövid ismertetés semmiképpen nem tud érdemleges részeket kiemelni, csak jelezhet néhány, az olvasáshoz fontos szempontot: a világnézeti kérdések kezelését (marxizmus, kereszténység), a hívõk és nem hívõk közötti párbeszéd jelentõségét, az új francia irodalom kiemelkedõ alkotásainak nyomon követését, az emberiség alapkincseihez tartozó mûvek máig ható érvényét bizonyító gondolatokat, a Vigilia irodalmi rovatának szerkesztése közben felmerült értékelési szempontokat, a születõ kortárs mûvekre reagáló érzékenységet.

Sajnálatos, hogy a Naplóhoz nem készült többféle mutató is, amely megnövelhette volna irodalomközvetítõi-tanítói becsét, és még nyilvánvalóbbá tette volna az ismeretek tárházaként, lelkiismeretes szakmunkaként is kiemelkedõ értékét.

R. Takács Olga





Sík Sándor: Szegedi klasszikusok.

Szerkesztette és bevezette: Péter László. Somogyi-könyvtár, Szeged, 1989. 26 l.

Sík Sándor születésének századik évfordulójára a Somogyi-könyvtár ezzel a kis, Péter László által szerkesztésében és bevezetõjével készült füzettel emlékezett a szegedi egyetem hajdani tanárára, költõre, szerkesztõre. Három tanulmányt tartalmaz: Tömörkény István; Móra Ferenc, a költõ és Juhász Gyula. Mindhárom szerzõ „szegedi klasszikus", s egyben az egyetemes magyar irodalom klasszikusa is, amint azt Sík Sándor tömör, élvezetes, meggyõzõ elemzése is bizonyítja. A korukban kapott értetlen bírálatokat Sík Sándor megcáfolja, s mindhármuk mûvét magasra értékeli.

Tömörkény Istvánban a mûvészi alázatosságot becsüli, Móra Ferenc tudós polihisztorsága mögött kimutatja a lírai alkatot, Juhász Gyuláról kijelenti: „... nagy költõ, a magyar szellem legtisztább, legelõkelõbb és legmélyebb képviselõi közül való".

R. T. O.


Sík Sándor válogatott költeményei.

Válogatta és az utószót írta: Rónay László. Vigilia, Budapest, 1989. 385 l. (Vigilia könyvek)

A költõ életmûvébõl Rónay László válogatta a legmaradandóbbnak ítélt, s a keresztény hitet legszebben kifejezõ költeményeket, s õ készített a kötethez csaknem húsz lap terjedelmû utószót. A szavak inflációjától a megtalált szóig címû tanulmány Sík Sándor életpályáját a kezdetektõl, a korabeli katolikus költészet bemutatásán keresztül, a világháború alatt keletkezett költeményekig, az idõskori versekig vázolja fel. Elemzi a hit költõjeként számontartott Sík Sándort, külön részt szentel a Rómában írott verseknek, bemutatja Kierkegaard hatását. A három nevezetes katolikus költõ: Sík Sándor, Harsányi László és Mécs László közös és eltérõ vonásait is jól érzékelteti. Jelentõs része a tanulmánynak az Éjszaka 1943-ban címû vers elemzése, de fontosak a katolikus irodalom megteremtéséért folytatott küzdelem adalékai, az 1945-ös tevékenység, a Vigilia fõszerkesztõjeként elért eredmények és az idõskori költészet jellemzése is. A megértés, a békesség, a szeretet költõjeként ismert Sík Sándor versei elõtt, elõszóként a költõ saját mûvészetérõl írott megkapó és tanulságos vallomását olvashatjuk.

A tíz kötetbõl, valamint az 1946 és 1963 között folyóiratokban megjelent versekbõl válogatott anyag hiteles képet nyújt Sík Sándor költõi munkásságáról.

R. Takács Olga


Sinka István: Fekete bojtár vallomásai.

Püski-Csokonai Kiadó, Budapest-Debrecen, 1989.

Az 1942-1944-ben Budapesten megjelent elsõ kiadás után Püski Sándor 1987-ben jelentette meg New Yorkban ezt a döbbenetes erejû életrajzi mûvet.

A jelenlegi kiadás utószavában Püski Sándor leírja: az író meghatalmazása alapján „a személyhez kötött sérelmek és keserûségek áramlásában általánosító részeket töröltem". Ezek a részek tették a könyv elsõ megjelenése után még két és fél évtizedig élt író életét rendkívül nehézzé, szinte mindvégig politikai és irodalmi tilalom alatt lévõvé. Súlyos ideg- és izomsorvadása miatt sokat szenvedett, s fájdalmasan élte meg, hogy valójában kevesen értékelték méltóképpen ezt a megszenvedett önéletrajzot. Egy nemzedékhez el sem jutott írása, sokak számára reveláció volt az 1987-es kiadás, amely teljes mértékben elfogyott. Ma már az irodalomtörténet számon tartja Sinka István kivételes mélységû, rendkívüli munkáját, amely olyan világot fedez fel az irodalom eszközeivel, amelyrõl kevesen hoztak hírt. Jó, hogy ez az új kiadás is segít a valódi értékek megismerésében, számontartásában, az elfogultságok oszlatásában.

R. T. O.


Sinka István: Mezítláb az utolsó padban. Publicisztikai írások.

Válogatta, szerkesztette és az utószót írta: Medvigy Endre. Miklya Jenõ elõszavával. Sárréti Múzeum - Szeghalmi Péter András Gimnázium - Eötvös Kiadó, Budapest, 1989. 247 l.

A kötetet Medvigy Endre fáradhatatlan gyûjtõmunkája hozta létre, õ válogatta és szerkesztette az anyagot, az utószóként hozzáillesztett tanulmányt is õ írta. Az elõszóban Miklya Jenõ, a Sárréti Múzeum igazgatója számol be a költõre vonatkozó írásos és szóbeli emlékek gyûjtésérõl, utóéletérõl. A sárrétiek megõrzik a bihari, békési pórok népi énekesének és a Fekete bojtár vallomásai alkotójának emlékét, s szeretnék, ha ez a kötet nemcsak az õ tisztelgésük lenne a húsz éve halott író elõtt, hanem a magyarul olvasók mind újraolvashatnák a dokumentumértékû írásokat, s az irodalomtörténészek számára pedig félreértéseket tisztázó lehetne ez a gyûjtemény, amelynek borítóját egy Buday György-metszet díszíti.

Két fejezetcím alá sorolta be Medvigy Endre az írásokat: I. Üzen a tanya (újságcikkek beszédek, 1931-1964), II. Poétasors a Nagyalföldön (1934-1968). Az életmû nemcsak a 13 verseskötet, egy kétrészes önéletrajzi vallomás, 3 novelláskötet, egy kisregény, hanem beletartozik a 110 újságcikk, 20 újságnyilatkozat is. A publicisztikai írásokból Medvigy Endre csak azokat közölte újra, amelyek nem tartoznak a személyeskedõ, vagdalkozó, indulatos írások közé. A kötetbe került írások szociográfiai és dokumentumértéke a népi irodalom legjobb alkotásaihoz méltó. Önéletrajzi jellegû vallomásai megdöbbentõ erõvel tárják elénk a mezítláb az utolsó padban ülõ tehetséges gyerek keserves életét, a cselédsors tûrhetetlen mélységeit, a „harmadrangú emberi fokon" élõk érdekében szóló írástudó felelõsségét. Medvigy Endre kommentálja az egyes írásokat, megírja keletkezéstörténetüket, szól visszhangjukról, stilisztikai értékükrõl, a korban betöltött szerepükrõl.

A kötet példás filológusi munkával teszi teljessé egy jelentõs alkotó életmûvét és jelöli ki Sinka István helyét a huszadik század magyar irodalmában.

R. T. O.


Sylvester János: Grammatica Hungarolatina, Sárvár, 1539.

Közzéteszi Kõszeghy Péter, Szörényi László tanulmányával. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. (Bibliotheca Hungarica Antiqua XXII.)

A Varjas Béla által alapított nagymúltú sorozat (melynek jelenlegi szerkesztõje Kõszeghy Péter), régi kívánságot teljesített a jeles erazmista nyelvész úttörõ jellegû grammatikájának hasonmás kiadásával.

Maga a mû egyetlen eredeti példányban maradt fenn (OSZK), késõbbi kiadásai viszont részint pontatlanok, hibásak, részint igen csekély példányszámúak (mint Molnár József munkája, ELTE, 1977), ezért a régi magyar könyvritkaságok hasonmásai között célszerû volt megjelentetni. Annál is inkább, mivel a nemzetközi szakirodalom is számontartja és nagyra értékeli.

Szörényi László tanulmánya részint összegzi az eddigi kutatások (Balázs János, Szathmári István, Turóczi-Trostler József és mások) eredményeit, sok tekintetben viszont gyarapítja is azokat új megfigyelésekkel s a nemzetközi grammatikatörténeti szakirodalom bevonásával. Hangsúlyozza, hogy a Sárvárott közzétett nyelvtan elõtanulmány az Újszövetség-fordításhoz, ezért egyesül benne két törekvés: a latin nyelv elemi ismereteinek összefoglaló elõadása egyfelõl, a fordítás stilisztikájára vonatkozó elvek rögzítése másfelõl. Szól Szörényi Sylvester grammatikai nézeteirõl, könyvének hagyományosan Donatuson alapuló szerkezetérõl, helyesírási törekvéseirõl, a magyar névelõhasználat általa felvázolt elveirõl. Az évezredes latin örökség birtokában lévõ, de a hazai nyelv rejtelmeit is sikerrel fejtegetõ tudós alakja rajzolódik ki végül is a tanulmányból, amely méltán értékeli magasra Sylvester teljesítményét, s meggyõzõen jelöli ki helyét a legjobb európai erazmista filológusok sorában.

Bitskey István



Szabó Ferenc: Szomjúság-forrás.

Olvasónapló, versek és tanulmányok. Róma, 1989, 277 l.

1968 óta Szabó Ferencnek, a Vatikáni Rádió magyar adásai vezetõjének folyamatosan jelennek meg könyvei, szinte minden évben egy-egy kötete lát napvilágot. Többségükben gyûjteményes munkák ezek, felölelik az adott év írói termését, verseket, mûfordításokat, teológiai és irodalmi tanulmányokat egyaránt. A Szomjúság-forrás a szerzõ 18. önálló kötete, s egyben jele is a kiemelkedõ írói termékenységnek és sokoldalúságnak. A könyv három nagy egységre tagolódik. Az elsõ a szerzõ 1987. május 7. és 1989. február 26-a között készült olvasmánynaplóját, valamint három kiemelkedõ katolikus költõ mûveinek értelmezését és néhány mûvük fordítását tartalmazza. Láthatóan nagy hatással voltak õk Szabó Ferencre, mind eszmei, mind esztétikai szempontból. Keresztes Szent János (San Juan de la Cruz) 16. századi spanyol misztikusnak, a Siglo de Oro legnagyobb költõjének „jegyesi misztikáját" vizsgálja egy terjedelmesebb tanulmányban, majd négy versének fordítását adja. A Paul Claudel és Pierre Emmanuel-versfordítások elõtt Az „örök nõi"

címû tanulmányt olvashatjuk, amely fõként teológiai-filozófiai reflexiókból és elmélkedésekbõl állt össze.

A kötet második része a szerzõ új verseit tartalmazza, a harmadik pedig - Új távlatok címmel - írókról, költõkrõl, filozófusokról szóló megemlékezéseket, könyvszemléket és kisebb értekezéseket foglal magába. Közülük hungarológiai szempontból néhány kisebb Pázmány-írás, a Rónay Györgyre való emlékezés, valamint három magyar költõ (Jatzkó Béla, Sajgó Szabolcs S. J. és Simándi Ágnes) méltatása tarthat számot fokozottabb érdeklõdésre.

Összességében a kötet hû tükre Szabó Ferenc sokszínû szellemi tájékozódásának, jó illusztrációja a gondolkodását tápláló európai (fõként francia) katolikus eszmekör recepciójának s egyben méltó folytatása is egyre gyarapodó életmûvének.

Bitskey István


B. Szabó György: A tér és idõ árnyékában.

Az írásokat egybegyûjtötte, sajtó alá rendezte, az elõszót írta és a jegyzeteket készítette Bosnyák István. Forum Könyvkiadó, Novi Sad, 1989. 331 l. (B. Szabó György mûvei)

B. Szabó György jugoszláviai magyar író esszéit, tanulmányait életében nem adta ki kötetben, folyóiratok, napilapok, tanulmánykötetek lapjairól gyûjtötte össze életmûvének kiváló kutatója, Bosnyák István. Az eddig megjelent Élmény, szerep, hivatás és a Tér és idõ címû köteteket egészíti ki a jelen kiadás képzõmûvészeti és irodalomtörténeti jellegû anyaga.

B. Szabó György eddig kellõen nem eléggé méltatott munkásságának jelentõs írásait olvashatjuk újra. Az öt ciklusba rendezett változatos anyag nemcsak tartalmában, mûfajában is meglehetõsen gazdag: útiesszék, képzõmûvészeti kritikák, irodalompolitikai és tudománypolitikai glosszák mellett fontos irodalomtörténeti tanulmányokat, filológiai kutatásokat összefoglaló mûveket és egy egyetemi jegyzetnek készült terjedelmes munkát kapunk kézhez.

Az 1955-ben készült, a Német Szövetségi Köztársaságban tett utazást megörökítõ útinapló tanulságai is fontosak, a baloldali, elkötelezetten pártos értékelést is érdemes irodalomtörténészeknek újraolvasni: A magyar irodalomtudomány a felszabadulás után címmel 1960-ig tekinti át a nagy eredményeket és sok, mára elavult munkát szülõ korszakot.

Gárdonyi Gézáról, Swiftrõl, Petõfi elbeszélõ költészetérõl szóló dolgozatai között olvasható a mai napig izgalmasnak számító, 1953-as keltezésû tanulmánya József Attila ismeretlen verseirõl.

A tananyagként használt, tudománytörténeti jelentõségû, 1952-1953-ban kezdett, majd 1960-ban napvilágot látott Régi magyar irodalom címû írása a magyar irodalmi hagyaték felülvizsgálatára vállalkozik, a korban kötelezõ és jellemzõ pártos kitételek, sallangok leszámításával ma is érvényes értékelésekben gazdag. További kutatásra érdemesnek tartja Janus Pannonius költészetét, pontos mûfaji összefoglalást ad a magyar nyelvû világi költészet évszázadairól, a kódexekrõl és a régi magyar irodalom más, alapvetõ mûveirõl és további kutatásra érdemes jelenségeirõl. Külön irodalomtörténeti viszgálódás tárgya lehetne a korban keletkezett, hasonló témájú jegyzetek és összefoglaló munkák (Klaniczay Tibor mûve, a Bóka László-Pándi Pál szerkesztésében megjelent A magyar irodalom története 1848-ig címû kötet stb.) egybevetése B. Szabó György nagyszabású, nemzedékek tájékozódását meghatározó írásával.

A jó filológus szerzõ hagyatékát értõ, szintén alapos filológus kutató teszi közzé; minden adatnak utánajáró, minden fontos tudnivalót rögzítõ, névmutatóval kiegészített jegyzetapparátus teszi teljessé a kiadványt.

R. T. O.


Szajbély Mihály: Csáth Géza.

Gondolat Kiadó, Budapest, 1989. 278+28 l. (Nagy magyar írók)

Régen esedékes könyv a Szegeden oktató és kutató Szajbély Mihály munkája. Mintegy negyedszázada, Illés Endre kötetkiadása óta (A varázsló halála, 1964) a századelõ gazdag tehetségû, ám szomorú torzót és bizarr legendákat hátrahagyó mûvésze egyike azoknak a hagyomány-elemeknek, amelyekre a legújabb próza oly elõszeretettel hivatkozik, akiket õsei közt tart számon. Érdemes tanulmány tárgya lehetne annak bemutatása, hogy Csáth és unokafivére, Kosztolányi (akinek szerepe a Csáth-kultusz létrejöttében közismert és érthetõ) milyen esztétikai és világkép-konstituáló elemek révén lett mintaadó a posztmodern magyar epika meghatározó törekvéseiben. Csáthnál mindenképpen szerepet játszhat az ízlés sokoldalúsága, amely egyaránt tudta asszimilálni a szélsõséges naturalizmust és szimbolista hangulatlírát, a zenét és a természettudományos világértelmezést. Szajbély könyve azért szükségszerû fejleménye a Csáth-filológiának, mert már egy nagyon gazdag anyagfeltáró munkára tudott építeni. Elsõsorban a délvidéken élõ Dér Zoltán érdemét kell kiemelni. Kutatásai során olyannyira megsokasodtak „a bibliográfiai tételek" (Csáth-Géza-bibliográfia, Újvidék, 1977), hogy esély kínálkozott a legendákhordozta életmû szakszerû méltatására, az egy tucatnyi novellaremeklésével elhíresült író nagyon gazdag élemûvének rendszeres feltárására. Szajbély Mihály kismonográfiája magas szinten oldotta meg a vállalt feladatot. Csáth sokoldalúsága õt is arra késztette, hogy a zenetörténeti értékelést éppúgy megkísérelje a zenész Csáthot vizsgálva, mint a lélekgyógyászt ismerve a pszichológiatörténetit. A filoszi józanság nemcsak a mûvek értelmezésekor, a magyar történeti háttér megrajzolásakor, az európai mentalitástörténeti kapcsolatok bemutatásakor hoz megbízható eredményeket, hanem a kultikus elemekkel telítõdõ életrajz empátiát és szakmai szigort egyeztetõ ismertetésekor is.

A. K.


Szakolczay Lajos: Ötágú síp.

Tanulmányok, esszék, kritikák. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 527 l.

A szerzõ a hetvenes, nyolcvanas évekbeli, különbözõ fórumokban megjelent írásait gyûjti össze e kötetében. Egész munkásságára és elõzõ, Dunának, Oltnak... címû kötetére is jellemzõ meghatározó elveit követve a kortárs magyar irodalom jeles alkotóinak pályáját, mûveit elemzi. Melyek ezek a meghatározó elvek? A magyar irodalom teljességére való figyelés, a határokon belül és túl magyar nyelven született irodalmi értékek felmutatása, írói szerepek, magatartásformák jelentõségének felismertetése, a felelõsség és a minõség kérdéseinek elkötelezett vizsgálata.

A címválasztás is pontosan utal a különbözõ országokban, mûfajokban alkotó szerzõkrõl írt esszék, kritikák egybefûzõ gondolatára, Illyés Gyula metaforájának az egységes magyar irodalomra vonatkozó érvényességére.

A mintegy félszáz, változó terjedelmû, kisebb, aktuális ismertetõ, mérlegelõ szándékot és nagyobb ívû pályaelemzést is vállaló írás beszédes, metaforikus címû ciklusokba rendezetten kínál megerõsítést, olykor vitapontokat az olvasónak: A homályból, Harmadik honfoglalás, Új Atlantisz, Sípok, árkok, Közösségbõl közösségbe, Valóságlátomás.

Évtizedekig kevéssé ismert vagy el nem ismert szerzõk (Dsida Jenõ, Kós Károly, Rónay György, Tûz Tamás), az erdélyi irodalom kiemelkedõ írói (Székely János, Kányádi Sándor, Sütõ András, Szõcs Géza és mások), vajdasági magyar költõk (Tolnai Ottó, Ladik Katalin) mellett fontos helyet kapnak a hazai irodalom képviselõi közül azok, akik a közösségi érzést, a hagyománytisztelet és újítás egyensúlyát, erkölcsi és mûvészi igazságok tisztaságát sugárzó mûvekkel gazdagították ezekben az évtizedekben irodalmunkat (Illyés Gyula, Nagy László, Illés Endre esszékötetei, Sánta Ferenc, Örkény István novellái stb.). A nyugati magyar irodalom fontos kérdéseivel foglalkozó mûvekrõl és alkotóiról szóló írások (Antológiák, monográfiák, Cs. Szabó László önéletrajza, Domahidy András regényei stb.) teszik teljesebbé és gazdagabbá a gyûjteményt.

A korszakról adott jellegzetes keresztmetszet bontakozik ki a mûvek, alkotók szeretetét, sokszínûséget és a szakmai hibák szigorú kritikáját ötvözõ, írásokból.

R. Takács Olga


Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond.

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 396 l.

Könyvtanulmányában Szegedy-Maszák Mihály poétikai alapozású részletelemzések egységes egészet alkotó sorozatában dolgozza föl a magyar irodalomtörténet egyik legtöbbet vitatott, legbonyolultabb alakjának életmûvét. Érdemes elõször a felhasznált szakirodalom válogatott jegyzékét fellapozni, amely ezúttal jócskán eltér a szokásostól, és részben megvilágítja a szerzõ témamegközelítési módját, a munkájában alkalmazott metódust. A Keményrõl szóló tanulmányok felsorolását gazdag eszmetörténeti, poétikai és retorikai irodalomjegyzék egészíti ki, a magyaron kívül angol, francia, német és orosz nyelvû olvasmányoké. Már ez sejteti, hogy Szegedy-Maszák az életrajzzal keveset foglalkozik, nyilván azért, mert Papp Ferenctõl Nagy Miklósig lelkiismeretes filológusok sok mindent feltártak belõle, de fõleg mert a megközelítési szempontja más: a világkép, a stílus és a mûfaj érdekli, szemlélete mû-középpontú. Bahtyin Dosztojevszkij-könyvét tekinti példának. Célkitûzését és feladatvállalását így jellemzi: „Tekintettel arra, hogy Kemény alkotói fejlõdését a romantikától a realizmushoz vezetõ folyamatként lehet értelmezni, munkám elején a két irányzat szigorúan történeti elemzésére teszek kísérletet. Ezután kerül sor azoknak a mûfajelméleti fogalmaknak meghatározására, amelyek segítségével azután az egyes regényeket értelmezem, megjelölvén az életmû kibontakozásának irányát."

A realizmus 19. századi változatának meghatározásában René Wellek definíciójából indul ki, és Balzac, Trollope, Fontane egy-egy mintaszerû mûvét tekinti összehasonlítási alapnak. (Orosz példáról a cirill írásból eredõ technikai nehézségek miatt mond le.) A romantika és a realizmus viszonyát dialektikusan szemléli, egyszerre mutatja meg kapcsolatukban a folytonosságot és a különbözést. A mûfaji megfontolások fõként a történetmondás mibenlétére és milyenségére irányulnak, továbbá az idõ- és a térszerkezet, valamint a megformáltság, a „szövegszerûség" kérdésére, meg a nézõpont és elbeszélõ helyzet, az összetett és az ún. „egyszerû formák" kapcsolatára. Szegedy-Maszák figyelembe veszi, de nem kezeli tabuként a befogadásesztétika téziseit (pl. fölveti az újraolvasás kérdését, de jelentõségét nem abszolutizálja).

Stílustörténeti és poétikai szempontjai rögzítése után tér át a szerzõ a mûelemzésre. Nem teljességre tör, hanem reprezentatív típusok bemutatásával rajzol meg egy fejlõdési folyamatot. Legfontosabb kulcsfogalmai a biedermeier, a romantika és a realizmus, illetve az esztétikai minõségek közül a (romantikus) irónia és a tragikum. Az elemzések szakszerûek, sokrétûek és alaposak, nem egyszerû dedukciói a stílustörténeti és mûfaji alapelveknek, hanem az egyes mûvek megkülönböztetõ sajátosságát, önálló világát, individualitását is bemutatják. A nagy történelmi regények értékrendjének sokat vitatott és végleg aligha eldönthetõ kérdésében Szegedy-Maszák A rajongókat teszi az elsõ helyre. Kemény értekezõ mûveit fõleg máig gyûrûzõ vita-hullámokat keltõ eszmei tartalmuk szempontjából szokták elemezni; ettõl a hagyománytól Szegedy-Maszák sem szakad el teljesen, de nagy nyomatékkal alkalmazza a poétikai elemzés módszerét is, pédául az Értekezés és történetmondás határán: a politikai jellemrajz címû alfejezetben. A regények és esszék tanúsága alapján arra a következtetésre jut, hogy Kemény törekvései a korszerû európai irodalom áramába tartoznak: „ugyanúgy a különbözõ nyelvek párbeszédében kereste a regény lényegét, mint végsõ pályaszakaszában Dickens, vagy mint a következõ évtizedekben Dosztojevszkij, (...) benne láthatjuk azt az írót, ki minden magyar kortársánál határozottabban és tudatosabban törekedett a korszerû elbeszélõ próza, a lélektani regény megteremtésére."

Csûrös Miklós


Székely László: Bétsi utazásomról.

Kísérõ tanulmánnyal közreadja Németh S. Katalin, Szeged, 1989. 128 l. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 24.)

Székely László (1716-1772) erdélyi köznemes, memoáríró és fordító nem tartozik a szélesebb körben ismert és számontartott literátorok közé. Részletesebben nemrég Németh S. Katalin mutatta be önéletírását (Irodalomtörténet, 1986. 610-637), most pedig ugyancsak õ adta közre a kézirat (OSZK Quart. Hung. 4312) egy jelentõs hányadát. A Bétsi utazásomról címû részlet (címével ellentétben) nem is elsõsorban az utazást írja le, hanem a szerzõ három hónapos bécsi tartózkodásának részleteit. Székely László 1743. dec. 22-én érkezett meg a császárvárosba, ahol a „teréziánus" Bécs életének számtalan mozzanatát örökítette meg. Németh S. Katalin utószava találóan nevezi a mûvet helyzetrajznak, amely a vendégeskedés, a társasági élet, a szokások és erkölcsök leírásában igen gazdag. A naplószerzõ nem végzett elõzetes stúdiumokat Bécsrõl, nem használt útikönyveket, csak spontán, ösztönös módon írja le tapasztalatait. De épp ez adja meg jelentõségét is: az életnek olyan szféráiba nyújt betekintést, amelyek zárva maradnak azok elõtt, akik a politika és a történelem nagy eseményeire koncentrálva elsiklanak a köznapi élet részletei mellett. Így válik a most kiadott mû „mentalitástörténeti" adalékká, mûvelõdésünk múltjának értékes forrásává. Használhatóságát névmutató és szójegyzék növeli.

A szövegkiadás egyrészt élvezetes olvasmány, amely egy erdélyi köznemes szemével láttatja a korabeli Bécset, másrészt a mûvelõdéstörténet több területéhez is bõséges adatanyagot szolgáltat, így tudományos haszna sem csekély.

Bitskey István


Szörényi László: "Multaddal valamit kezdeni."

Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 299 l. (JAK-füzetek 45.)

A Kölcsey-idézetet címül választó kötet 1973 és 1989 között keletkezett, több korszakot és témát felölelõ írásokat gyûjt egybe. Amint a tartalmas elõszóból megtudható, a tanulmányok azzal a határozott céllal készültek, hogy múltunkkal tudjunk valamit kezdeni. „A múlt nem automatikusan s nem is homályba veszõ 'törvényszerûségek' révén épült be nemzeti tudatunkba. A múlt elfeledhetõ, sõt elfeledtethetõ. Újra az emlékezetbe idézni az értelmiségi dolga..."

Irodalmunk nagy alakjai: Berzsenyi Dániel és Vörösmarty Mihály, Petõfi Sándor és Táncsics Mihály, Arany János és Jókai Mór, Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezsõ mûvei kapcsán tárgyalja a nemzeti identitástudat, az írói világnézet, a politika és etika bonyolult kérdéskomplexumait, tanulmányaiban a higgadt érvelést nagy hõfokú intellektuális szenvedéllyel párosítva. Az eszmetörténeti kutatások a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején termékenyítették meg a magyar irodalomtörténetet is. Ezeknek az e nemben is úttörõ tanulmányoknak is ez az egyik legfõbb értékük a konkrét mûelemzéseken, világirodalmi párhuzamokon, mikrofilológiai kérdések megoldásán túl. Az egyes mûvekbõl (pl. Vörösmarty Zalán futásából, Szózatából, Táncsics önéletrajzából, egy Arany-eposzból, Kölcsey Hymnusából, egy Jókai-regénybõl, Petõfi utolsó versébõl, Kosztolányi egyik regényébõl stb.) jelentõségükön, irodalmi értékeiken túl történetfilozófiai magatartásmodelleket, a katasztrófaeszme hatását, a pszichoanalitikai modell és a trianoni gyász okozta traumát, az aktuálpolitikai gondok mûvekbeli megjelenését mutatja ki.

Minden írás komoly filológiai apparátussal támasztja alá állításait, elgondolkodtató és meggyõzõ érveit. Az írások, életmûvek eddig homályban hagyott pontjait Szörényi László merész új szempontokból világítja meg, mindig érdekes képzettársításokkal, világirodalmi és magyar irodalmi párhuzamokkal tágítja elemzéseit, s szellemi felfedezõ útjaira magával tudja ragadni a szûk szakmabelieken kívüli olvasókat is, fogalmazásmódjával pedig sikeresen tágította a mára már természetessé vált kimondhatóság akkori határait.

A kötet legnépszerûbb, megjelenése idején és azóta is nagy érdeklõdést és vitát kiváltó írása a magyar szerzõk szövegeinek Szöveggondozás - magyar módra címû textológia-történeti áttekintése, az általa „delfinológia"-ként definiált (és az elnevezést pontosan megmagyarázó) szövegvizsgálat, a kártékony és ártalmas csonkítás elveinek bemutatása, a csonkítások felkutatása és az eredeti szövegek helyreállítása. Koronként áttekinti a tabukat, s a latin szerzõk magyar fordításaitól József Attiláig izgalmas, kommentált szöveggyûjteményt állít össze.

Az egyes tanulmányokhoz kapcsolódó, a JAK-füzetekben szokatlanul terjedelmes jegyzetapparátus további ismereteket közöl.

R. Takács Olga


Szvatkó Pál: Indogermán magyarok.

Az elõszót és a jegyzeteket írta Szigethy Gábor. Magvetõ Kiadó, Budapest, 1989. 82 l. (Gondolkodó magyarok)

A Magvetõ Kiadó közismert sorozata egyik utolsó füzetének megjelentetése 1989-ben még bizonyos merészséget kívánt. A szerzõ ugyanis, akinek 1938-ban keletkezett tanulmányát Szigethy Gábor közreadta, 1956-ban elhagyta Magyarországot és 1959-ben bekövetkezett haláláig Szenci Pál néven mint a Szabad Európa Rádió munkatársa dolgozott. Szvatkó Pálként azonban különbözõ felvidéki lapoknál volt a háború elõtt újságíró és németellenes magatartása miatt 1944-ben deportálták és csak 1945-ben térhetett vissza ismét Magyarországra.

Önálló füzetként megjelentetett tanulmánya elõször az Apolló címû folyóiratban látott napvilágot, a következõ évben Veres Péter ugyanott vitába is szállt vele. Szigethy Gábor a függelékben ezt a reagálást is közli, utószavában pedig Kodály Zoltán, Babits Mihály, Illyés Gyula, Cs. Szabó László korabeli véleményét tanúztatja. A germán orientáció helyett az indogermán kapcsolatok hangsúlyozásával Szvatkó Pál 1938-ban a nyugat õrének nevezte magát, a megmaradás egyik lehetséges változatát rajzolva meg, tudván, hogy „csak a három vonal összefogása jelentheti a magyar szellem kiteljesedését".

Németh S. Katalin


Takács Imre: Poeta benedictus.

Kisprózai írások. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1989. 368 l.

Szépirodalmi igénnyel megformált kordokumentum és szociográfiai ismeretek tárháza a költõ kisprózája. Önéletrajzi emlékeit felelevenítve Takács Imre a gyermekkorában faluhelyen még élõ hagyományokat örökíti meg színesen, élvezetesen: a gazdálkodás munkafázisai, a búcsújáró helyek, a disznóölések hangulata, mára elfeledett ételek és sok más egyéb elevenedik meg a gyermekkorát, szülei alakját felidézõ lapokon. A pillanatképek, emlékképek, önvallomások alapján egy szuverén költõegyéniség gondolkodásmódját, az irodalomról vallott nézeteit, a kortárs irodalomhoz fûzõdõ viszonyait ismerjük meg. Nagy szeretettel ír a népzenei, néptáncos hagyományok újraélesztésén érzett örömérõl, általa nagyrabecsült képzõmûvészekrõl (Orosz Jánosról, Szervátiusz Jenõrõl), Hofer Tamás és Fél Edit magyar népmûvészetet bemutató könyvérõl, saját kötõdésérõl a fúrás-faragás, szobrászkodás, festés örömeihez. Több interjúban fejti ki költészete ihletforrásait, az általa is mûvelt és megújított hosszúvers mûfaji kérdéseit, a Bartók-modell jellemzõ vonásait,

Az 1956 és 1986 között született, négy fejezetbe rendezett írások közül az utolsó, címadó ciklus irodalomtörténeti érdekességû: Illyésrõl, Móriczról, Veres Péterrõl, Nagy Lászlóról és Pilinszkyrõl szólnak ezek a méltató emlékezések. Figyelemre méltóak a Kortárs címû folyóirat munkatársaként felfedezett fiatal költõkrõl szóló értékelései, Csalog Zsolt munkásságának nagyrabecsülését sugalló kritikája, Esterházy Péter Majkpusztán élt nagyanyjáról készített portréja és az Új Írás sorozatában megjelent Tárgyaim címû írása.

R. T. O.


Tamás Attila: Illyés Gyula.

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 324 l. (Kortársaink)

Béládi Miklós, Izsák József, Tüskés Tibor könyvei, Domokos Mátyás tanulmányai után újabb fontos opusszal gazdagodott az Illyés-irodalom. Tamás Attila módszerének újszerûsége, hogy a portrét kitûnõ mûelemzésekre (elsõsorban verselemzésekre) építi, s a biográfia, a korrajz elemei, az írói alkat és személyiség tanulságai ezeknek alárendelve jelennek meg. A sok mûfajban alkotó Illyés munkásságából a lírát emeli ki, ennek a (Fejtõ Ferenc szavaival) „megtévesztõen sokoldalú költészetnek" valamennyi fontosabb változását figyelembe veszi. A sorozat jellegébõl, terjedelmi korlátaiból is következik, hogy az életmû minden fontos területérõl nem tud hasonló részletességgel szólni. Zárszavában maga a szerzõ sorolja, hogy mi mindenrõl lehetett volna még írni. Illyés prózájáról, esszéírásának kiemelkedõ darabjairól Tamás Attilának még nagyon sok mondandója lett volna. A mûfordításokról viszont õ maga vallja be, hogy megítélésükben nem érzi magát kompetensnek. A kismonográfiának az is nagy érdeme, hogy szerzõje (ha nem is elsõként, de mindenképpen a legkövetkezetesebben) vállalja a „tárgyilagos mérlegelés" követelményét. A szigorú tárgyilagosságra Illyés drámáinak értékelése a legjobb példa: „ezek csak ritkán közelítik meg legjobb költõi alkotásainak színvonalát. El soha nem érik." A Kegyenc jelentõségét nem vitatja, de távolról sem tartja remekmûnek.

Illyés lírájának fejlõdését olyan versek elemzésével érzékelteti Tamás Attila, amelyek az adott periódus domináns poétikai, retorikai alakzatait mutatják. Olyan csomópontokat emel ki, mint az új tárgyiasság kialakulása az elsõ kötetekben, vagy az elbeszélõ-leíró költemények lírai realizmusa. A Rend a romokban (1937) nyitóversében (Fogoly) az 1932-1936 közötti törekvések szintézisét láttatja. A Kacsalábonforgó Vár címû híres költeményt a realista mûvek tágasabb együttesébe sorolja. Ebben a mûben „az új tárgyiasság szikár ténykultusza" a népmesei szemlélet elemeivel, Kosztolányira emlékeztetõ impresszionisztikus dekorativitással és bizonyos konstruktivista vonásokkal ötvözõdik. A Szálló egek alatt (1935) verseiben József Attila költészetével párhuzamos jelenségeket (elidegenedés, a semmivel való szembenézés) vesz észre, „a szinte tárgyszerûen konkrét látomáselemek kimetszése" pedig Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes hangját elõlegezi. A számvetés versesköteteiként tárgyalt Kézfogásokban (1956) és az Új versekben (1961) verstípusokat különít el Tamás Attila, s itt találjuk a megkerülhetetlen Egy mondat a zsarnokságról és a Bartók elemzését. A Dõlt vitorlával (1965) kezdõdõen prózai elõ- és utószavak sokaságában is vall Illyés az egyetemes létösszefüggések iránti érdeklõdésérõl. „... meggyõzõdése szerint a költõnek nem személyesnek kell lennie, inkább arra kell törekednie, hogy »lét-mélységûen általános« legyen az, amit mond..." Tamás Attila nem titkolja, igen közel áll hozzá ez az ontológiai líra, s az utolsó periódus költõi megújulását igen nagyra tartja. A vers és próza közötti határvonalak elhalványulása éppúgy újdonsága ennek a korszaknak, mint a külföldi líra áramlatainak (T. S. Eliot) merészebb befogadása.

„... Illyés munkássága olyan keresztúton jött létre - írja Tamás Attila -, ahol a távolból érkezõ vonalak között nemcsak az eltérések, hanem néha az ütközések is nagyok lehettek. És ahol természetszerûen léptek mûködésbe olyan erõk is, amelyeknek maga a szabályozás a feladatuk." Tamás Attila - személyes érdekeltségét nem tagadva - imponáló esztétikai és mûelemzõi érzékenységgel írta meg kismonográfiáját.

Olasz Sándor


Tanulmányok Karácsonyi Béla hetvenedik születésnapjára.

Szerkesztõk: Kulcsár Péter, Mader Béla, Monok István. József Attila Tudományegyetem, Szeged, 1989. 157 l.

Jelen kötet tizenkét volt tanítvány tanulmányát tartalmazza. Írásaikkal Karácsonyi Béla "tanári és tudósi szellem"-e elõtt kívánnak tisztelegni.

A történelem tárgykörébe tartozik Maróti Egon, Szádeczky-Kardoss Samu, Szegfû László, Kristó Gyula, Almási Tibor, Pach Zsigmond Pál dolgozata. Csernus Sándor a Hunyadi-mítosz kérdését vizsgálja meg XV. századi francia történeti irodalmak alapján. Hunyadi János alakja, törökellenes harcai jól nyomon követhetõk a korabeli krónikákban, s e munkák alapján a "Blancq Chevallier" mítosz megvizsgálásával néhány új információval ismerkedhetünk meg. Ötvös Péter tanulmánya forrásközlést jelent. Pálffy Miklós, miután gróf lett, a magyar fõrendek közé került, így a családnak szüksége lett egy "nemzedékrendi táblára". Istvánffy Miklósnak egy nemrég elõkerült német nyelvû levele bizonyitja ezen szándékot, másrészt pedig a Pálffy-család genealogiájának elkészítésének a megbizásához ad fontos információt.

Az irodalmi vizsgálódásokhoz tartozik Dér Terézia és Mader Béla tanulmánya. Dér Terézia J. C. M. Grimm egyik munkája alapján vizsgálja az "apo koinou" szerkezetet, s ennek elõfordulásait Horatius mûveiben.188 helyet talált, ami alkalmas a e kategóriába való besorolásra. Grimm értelmezése elsõ látásra elfogadható, azonban több megszorítást is kell tenni, a vitatható eseteket tisztázni kell, amely hozzájárulhat azon köd eloszlatásához, ami a klasszikus görög-latin nyelv tömörítõ-rövidítõ, kihagyásos szerkezete körül kialakult. Máder Béla pedig a 19. század magyarjainak nemzettudatát alakító s meghatározó elemeit vizsgálja meg a Tudományos Gyûjtemény alapján.

Könyv- és könyvtártörténeti kutatásokat végeztek a következõ szerzõk. A Biblio-theca Corviniana történetében máig vannak fehér foltok. Máig kérdés, hogy vajon Mária királyné, II. Lajos özvegye vitt-e magával könyveket Budáról a mohácsi csatavesztés után. Mária királyné könyveit kutatva, a fellelhetõ levéltári forrásokat számbavéve - ami kilenc inventáriumot jelent - nem igazolódott be az a feltevés, mely szerint korvinák kerültek volna Budáról Németalföldre, állapítja meg Monok István. Keveházi Katalin a gyulafehérvári Batthyány könyvtárban található magyarországi obszerváns ferencesek krónikájának kéziratát vizsgálja meg magának a krónikának, a krónikák kéziratainak és a szerzõknek a számbavétele alapján. Ezen krónika megismeréséhez azonban csak a meglévõ és elérhetõ szövegek mélyreható vizsgálata vezethet. A gyulafehérvári Batthyány-könyvtár Batthyány Ignác által összegyûjtött õsnyomtatványainak nagy része a bécsi egyetem egykori filozófiai fakultásáé volt. Hogyan kerültek ezek a kötetek Gyulafehérvárra, hogyan kerültek az egykori váci püspök és bécsi érsek, Migazzi Kristóf tulajdonába? Többek között ezen kérdésekre is választ kapunk Kulcsár Péter tanulmányából.

Zvara Edina


Tanulmányok a középkori magyarországi könyvkultúráról.

Az Országos Széchényi Könyvtárban 1986. február 13-14-én rendezett konferencia elõadásai. Szerkesztette: Szelestei N. László. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 1989. 371 l. (Az Országos Széchényi Könyvtár Kiadványai - Új sorozat 3.)

18 magyar kutató cikke olvasható e kötetben, amely összekapcsolódik az Országos Széchényi Könyvtár nevezetes középkori kódex-kiállításával. A tanulmányok fontosak és sokrétûek. Érintik a teljes magyar mûvelõdéstörténet és az egyes fontos emlékek, kötetek problémáit. Így esik szó a Halotti Beszéd retorikájáról, a kánonjogi és liturgikus jellegû kódexekrõl, könyvtárakról és az ottani „könyvkölcsönzési" gyakorlatról és „olvasókról", nevezetes sacramentariumról, breviariumról, pálos rendtörténetrõl, himnuszhasználatunk forrásairól, az Érsekújvári Kódex és az ún. „Esztergomi rövid krónika", a wolfenbütteli zsoltároskönyv miniatúráiról, egy 15. századi müncheni imádságoskönyv sok magyar vonatkozásáról, egy tankönyvben található fogalmazási példákról, a Janus Pannonius 12 elégiáját is tartalmazó olmützi kódexrõl, egy bécsi kódexnek az Árpádházi szenteket bemutató ábrázolásairól. Részletes hely- és személynévmutató zárja a kötetet, amelyben több igen hasznos (ám nyomdatechnikailag primitív és nem is szép) kép található.

Minthogy újabban több könyv- és könyvtártörténeti, mûvelõdéstörténeti áttekintés készült, jó összehasonlító alapunk van. E tanulmánygyûjteményben rendkívül fontos felismerések olvashatók, amelyek sok kérdésben pontosabb, mások esetében a köztudottól eltérõ mûvelõdéstörténeti összefüggésekre utalnak. Középkori könyveink értelmezésének új korszakához érkeztünk el. Ennek méltó nyitánya e munka, amely azonban célja és létrejöttének körülményei következtében sem adhatott még szintézist, csupán felhívhatta a figyelmet ennek lehetséges távlataira. Még a kiállítás sem mutathatta be a teljes magyar középkori könyvanyagot, a dolgozatok pedig egy-egy mûvet csak néhány kérdéssel összefüggésben vizsgáltak. Feltûnõ a szempontok közül, hogy ausztriai, bajorországi és csehországi kollégákkal milyen jó, intenzív kapcsolatokat építettek ki szakembereink. Biztos lesz mód arra is, hogy valamilyen más alkalommal a most még hiányzó mûvelõdési áramlatok, könyvtípusok és mûfajok is terítékre kerüljenek. Esetleg akkor is, ha ma már ezek kézbevehetõ emlékei nem találhatók meg hazai könyvtárainkban vagy ezek kiállításain.

Középkori írásos- és könyvkultúránk kutatása egyre magasabb színvonalú és minden figyelmet megérdemel. Ezt bizonyította e kötet is.

Voigt Vilmos


Telekiek Alapítványa.

Az Akadémiai Könyvtár az alapítástól az önálló könyvtárépületig. 1826-1988. Összeállította Fekete Gézáné. MTA Könyvtára, Budapest, 1989. 199 l. (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei. Új sorozat 24/99/.)

Az 1988-ban megjelent akadémiai könyvtári „képeskönyvet" 1989-ben ismét ünnepi kiadvány követi, az új épület 1988. november 3-i fölavatása alkalmából: az intézmény fejlõdésérõl és funkcióinak némi változásáról tudósító gyûjtemény. Az anyag nagy része másodközlés, a Magyar Tudományban, a Tudományos és Mûszaki Tájékoztatásban és a Könyvtárosban megjelentek újraközlése. Bõvülést jelent az új könyvtári enteriõr néhány fotója, az avatásról készült pillanatok fotografikus rögzítése.

Az Akadémia eljövendõ kutatói számára is tartogat az összeállító meglepetést, de a könyvtörténet búvárlója is segítséget kap azzal, hogy a függelékben az MTA Könyvtáráról egy szelektív bibliográfia található. A tárgymutatót, a szerzõi névmutatót, az 1950-1988 között az intézmény kiadásában megjelent mûvek bibliográfiája, és a fakszimile kiadások irodalma zárja.

Baricz Zsolt


Trenck Frigyes báró Emlékezetes élettörténete.

Válogatta, fordította, az összekötõ szövegeket, jegyzeteket és az utószót írta Zsigmond Gyula. Európa Kiadó, Budapest, 1989. 407 l. (Emlékezések)

Trenck Frigyes, az utókor által magyarosított keresztnevû porosz báró emlékiratait hamar megismerhette a magyar olvasóközönség. Ungi Pál, a pozsonyi Magyar Hírmondó szerkesztõje már eredeti megjelenése után egy évvel, 1788-ban kiadta magyarul mindhárom kötetet, a kétszáz év múltán újrafordított kiadás - Zsigmond Gyula munkája - már csak válogatást tartalmaz. A kalandos életû katonatiszt, aki végül is Párizsban vérpadon végezte, kapcsolatban állt a magyar nemességgel, röpiratokban támogatta az 1790-es országgyûlés rendi követeléseit. Egyik költeményét a Martinovics-per során kivégzett Laczkovics János fordította magyarra, ugyanakkor ismeretes Kazinczy nem túl hízelgõ véleménye is a nemzetközi hírû kalandorról.

Zsigmond Gyula Trenck-kiadása a gyakran ismétlõdõ részek kihagyásával, tömörítéssel készült, az utószó szerint ezek a részek „nemcsak az eltérõ tipográfiáról, hanem a fogalmazás módjáról is felismerhetõk". Sajnos, nem eléggé, a tipográfiai elkülönítés csak új bekezdést jelent, a folyamatos olvasást meglehetõsen zavarja az eredeti szöveg és a fordító magyarázatainak összeolvadása. A jegyzetek ugyancsak ömlesztve közlik a szómagyarázatokat, névazonosításokat, illetve a megértéshez szükséges történeti ismereteket. Mivel Trenck élettörténete a népszerû visszaemlékezéseket közreadó Emlékezések sorozatban jelent meg, tehát nem tudományos igénnyel készült, az olvasó legfeljebb jó szórakozásra, de magyarázatok hiányában ismereteinek bõvítésére nem számíthat.

Németh S. Katalin


Tudóslevelek mûvelõdésünk külföldi kapcsolataihoz 1577-1797.

Szerkesztette: Herner János. József Attila Tudományegyetem, Szeged, 1989. 153 l. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 23.)

A szegedi Adattár sorozat egy személyhez kötött levelezés-összeállítását (Johann Jacob Grynaeus magyar kapcsolatai) e kötetben már ismertettük, a következõ kiadvány több szerzõhöz köthetõ tematikus gyûjtemény. A 220 évet átfogó válogatás nyolc levelezést feldolgozó közleményt tartalmaz, nagy részük a magyar protestáns késõhumanizmus korszakából illetve képviselõitõl való, de olvashatunk itt nyugati egyetemek vezetõ professzoraitól (David Pareus, Johannes Polyander) és erdélyi fõúri mecénástól (Bánffy György) is levelet. Jóllehet a kötet írásait a tudatos szerkesztés mellett a véletlen megtalálás lehetõsége szervezte egymás mellé, az összeállítás mégis bizonyíték arra, hogy a tudóslevelezés kutatása nem elhanyagolható feladat. Az egymás mellé szerkesztett tanulmányok eltérõ módon - részben helyesen az adott anyaghoz alkalmazkodva - oldják meg feladatukat. Van, aki rövid bevezetõvel és jegyzetekkel ellátva adja közre a leveleket (Szelestei Nagy László), mások tanulmányba ágyazva közlik azokat (Heltai János, Monok István). Gömöri György latin levélközléseihez magyar fordítás is társul, Hubert Ildikó csupán rövid bevezetõvel látja el a betûhíven kinyomtatott magyar leveleket. Mivel az egyes tanulmányok, levélkiadások rendkívül széles körben mozognak és sok kevésbé ismert XVI-XVIII. századi személyt illetve periférikusnak tûnõ szakirodalmat sorolnak fel, jó lett volna, ha az Adattár szerkesztõi a kiadványt ezúttal nem folyóiratként, hanem tanulmánykötetként kezelik, amelyhez a tudományos továbbélést segítõ névmutató is társul.

Németh S. Katalin


Túlélõ képek. Kántor László íróportréi. 34 erdélyi író vallomása.

Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1989. 168 l.

Kántor László, a Kolozsvárott felnõtt ifjú fotómûvész (Kántor Lajos fia) nemes céllal készítette ezt a kivételesen érdekes albumot: „a hiteles erdélyi irodalom iránt" kívánja felkelteni az érdeklõdést. Volt már néhány ilyen kezdeményezés, amelyben fényképek és írások együtt mutatták be az erdélyi irodalom legnevesebb alkotóit, de sok évtized telt el az ilyen kötetek (pl. Beke Györgyé) megjelenése óta.

Az itt szereplõ 34 alkotó közül - a képek készültéig - egyik sem távozott el hazájából, valamennyien Romániában élnek vagy éltek (a kötet megjelenése óta, sajnos, többen már nincsenek az élõk sorában). Kántor László valamennyiükkel személyes kapcsolatot teremtett, és a jellemzõ fotók készítése közben új írásokra tudta ösztönözni a szerzõket, vagy - néhányuk súlyos betegsége miatt - jellemzõ régebbi írás kiválasztását kérte tõlük e kötet számára. Így nemcsak fényképalbum, hanem önvallomásokból, versekbõl kikerekedõ szöveggyûjtemény is született szándékból. Balogh Edgár a legidõsebb szerzõ, a további megkérdezettek Horváth Imre, Méliusz József, Bözödi György, Gáll Ernõ, Sütõ András, Szász János, Beke György, Fodor Sándor, Domokos Géza, Szõcs István, Székely János, Kányádi Sándor, Bajor Andor, Szabó Gyula, Bálint Tibor, Pusztai János, Palocsay Zsigmond, Lászlóffy Aladár, Kántor Lajos, Páll Lajos, Szilágyi István, Lászlóffy Csaba, Gálfalvi György, Király László, Farkas Árpád, Ferenczes István, Balla Zsófia, Markó Béla, Mózes Attila, Egyed Péter, Visky András, Tompa Gábor, Kovács András Ferenc. Mindegyikük írásában van megszívlelendõ üzenet, emberi tartásról tudósító ismeret, a magyar irodalom állapotáról adott jelzés. Együttesen egymást erõsítik ezek a gondolatok, vélemények és példázatok, s hitelesen rögzítenek egy átmeneti állapotú, súlyos gondok között létezõ irodalmi-társadalmi valóságot.

R. Takács Olga


A Vallás- és Közoktatási Minisztérium színházi iratai. 1945. február-1945. december.

Válogatta és szerkesztette Dancs Rózsa. Magyar Színházi Intézet, Budapest, 1989. 736 l.

A kötet levéltári forrásokat tartalmaz, néhány esetben az egykori sajtóközleménnyel kiegészítve. A dokumentumokat idõrendben közli. A válogatás az Új Magyar Központi Levéltár anyagára épül. A források alapján kirajzolódik a színházi élet újjászervezésének története a háború utáni Magyarországon. A kötet a budapesti színházak mellett a vidéki színházak mûködésére vonatkozó iratanyagokat is közli. A közölt szövegeket a szerkesztõ szükség szerint kiegészítõ magyarázatokkal látta el.

Erdõdy Edit


Varannai Aurél: Toll és bilincs.

Egy liberális újságíró élete. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1989. 504 l.

Varannai Aurél (1900-1989) önéletrajzát 1966-ban fejezte be. A testes kötet egy olyan életútról beszél, mely a századeleji „régi jó világban" kezdõdött, polgári jólétben, francia nevelõnõvel, gondtalan gyermekkorral. „Második generációs" értelmiségi volt, az apja verekedte fel magát a királyi közjegyzõségig, abban a korban, amikor „az emberek nem voltak jobbak, de erkölcsi gátlásaik voltak. Egészséges képmutatás - pia fraus - nyomta el a felekezeti, nemzetiségi vagy osztálygyûlölet olyan erõszakos megnyilvánulásait, amelyek veszélyeztethették volna a látszólagos társadalmi békét" - írja. Ezek a liberális illuziók összeomlottak a Monarchia bukásával. Ekkor kanyarodik el Varannai Aurél életútja a nyugati szabványtól. Igaz, hogy még eljutott a Sorbonne-ra és a londoni Economist pesti tudósítója lett, és itt még bírálhatta Imrédy Béla politikáját, de 1939-ben már rövid idõre internálták. A háború után a Reuter hírügynökség pesti tudósítója; ez az út is a börtönbe vezetett. Kiszabadulása után nemsokára kitelepítették, majd 15 évre ítélték. A forradalom elõestéjén szabadult. Ezután végre békés évek következtek, könyvkiadói lektorként dolgozott.

A békés években angol-magyar irodalmi kapcsolatokkal foglalkozott, fõként Sir John Bowring magyar kapcsolataival. Gondosan készített névmutatóval kiegészített emlékezései széles ívben ölelik fel a kort, melyben élt. A rutinnal és igényesen megírt könyv fõként gazdag (bár olykor pontatlan) információs anyaga miatt tarthat számot érdeklõdésünkre; életbölcsességei egy hosszú élet termékei.

Czigány Lóránt


Varga Zoltán: Késõn okosan?

Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1989. 282 l.

A magyar és a világirodalom elmúlt két évtizedének figyelemreméltó alkotásait elemezve Varga Zoltán a modern ember kínzó sorskérdéseire keresi a választ. Számára igazán az a fontos, milyen válaszokat kínál az irodalom zaklatott világunk emberének külsõ és belsõ gondjaira, a környezetszennyezéstõl és környezetpusztítástól kezdve a neuraszténiás kényszerhelyzeteken át a szerelem, a gyûlölet, a hit és a hitetlenség rivalizálásában, a hatalom és a történelem alakulásában, s mindezekkel szemben a mindenkori megmaradás igényének bonyolult hálózatában jelentkezõ élethelyzetekre.

Pilinszkyt olvasva Varga Zoltán a költõ szeretet-igényes õszinteségét csodálja, s ebben úgyszólván egyedülállónak tekinti õt. Úgy véli, az irónia és a cinizmus szinte kötelezõ érvényû tartozéka lett a modern ember életének, s az életre tekintõ irodalomnak. „Napjainkban ugyanis - írja a szerzõ - az ironikus reagálás már nem csupán a dolgok elõkelõ elidegenítését célozza, ideértve az intim érzelmek szemérmes elfedését is, hanem a dolgok mélyebb átélésének elutasítását is jelentheti, következésképpen a felelõsség elõli menekülés, illetve, a lelkiismeret szorítása esetében, az engedékeny önfeloldozás eszközének szerepét is játszhatja - egy, manapság már ugyanúgy kiveszõben lévõ érzés, a bûntudat szinte azonnali semleges ítélésének lehetõségét kínálva."

Pilinszky János költõi életmûvét azért tartja százados jelentõségûnek, mert benne a maguk közvetlenségében vannak jelen a legtisztább érzések, köztük a bûntudat is.

Súlyosabb azonban a történelmi méretû bûntudat hiányának társadalmi-politikai következménye. A kötet címadó, Bakunyinról szóló esszéjében Varga Zoltán a pusztításnak kétféle, a nietzschei és a bakunyini - a nihilista és a bolsevik - lehetõségeit látja, elemzi azok megjelenési formáit, s szomorú eredménynek tekinti, hogy kései okosságunk képes ítélkezni az életellenes magatartások felett. Keserûen állapítja meg, a „bakunyini utópia a maga tudományiszonyával valahogy vészjósló antiutópiának is hat egyben". Olyan antiutópiának, mely tragikus történelmi helyzetekben civilizációs kérdéssé nõ, jól példázzák ezt századunk baloldali társadalmi és kulturális forradalmai. Másutt mutat rá a szerzõ: az utópia veszélye abban rejlik, hogy a múltbéli történelmi valóság jövõbeli jóvátétele érdekében az utópiák hívei pragmatista meggondolással, a jelen valóságában alkalmaznak erõszakot. E társadalmi méretû (s politikai súlyú) gond erõteljesen befolyásolta korunk irodalmát is.

A szerzõ széles látókörû kötete tanulságaként keserûen állapítja meg, mit sem ér a kései okosság. Mit sem ér, ha visszatekintve tisztán látjuk: az életet valamennyi emberi kérdésével együtt életellenes szándékok, erõk és kényszerek csúfolták meg. Mégis ez a legtöbb, amit ma megtehetünk, kései okosságunkban igyekszünk visszaszerezni szellemi méltóságunkat. A szellemi méltóságot, amit az irodalom, lényegébõl eredõen mindenkor megõrzött s felkínált gyáva és rettenetes korok elesett emberének.

Varga Zoltán - akinek gondolkodói magatartását humánus tartalmú bölcseleti üzenetek irányítják, alakítják és formálják - Késõn okosan? címû tanulmánykötetében a mûvek ürügyén fogalmazta meg mindazt, ami korunk emberét megalázza és felemeli, hallgatásra vagy hitvallásra kényszeríti.

Mák Ferenc


Várkonyi Nándor: Petõfi arca.

Széphalom Könyvmûhely, Budapest, é.n. [1989? 1990?] 22 l.

A kis füzet már második kiadása a neves tudománytörténész és klasszika-filológus nevezetes tanulmányának. Ebben egy felfedezés történetét mondja el a szerzõ, aki az egyetlen hiteles Petõfi-arcmás azonosítását végezte el rendkívül kitartó, aprólékos filológiai munka alapján. (Sajnos, a tanulmány megírásának évét a kiadvány nem tünteti fel.) Az utóbbi évtizedekben, években már ez az 1847-ben készült daguerrotípia alapján készült Petõfi-arckép látható minden róla szóló kiadványban, tankönyvben, Várkonyi Nándor munkájának eredménye az irodalmi köztudat elemi, alapvetõ részévé vált, bizonyító eljárása nem volt hiábavaló. A Széphalom Könyvmûhely remekül idõzítette a kis kiadvány megjelentetését azokban az idõkben, amikor Petõfi sírjának keresése ürügyén a sajtóban igen sokat szerepelt a költõ. Ez a tanulmány és a benne közölt képanyag kommentár és vita nélkül, önmagában meggyõzõ érv azon irodalomtörténészek mellett, akik kizárják a személyazonosítás körüli bizonyíthatatlan állítások igazát Petõfi halálának körülményeirõl. Várkonyi Nándor számos levél, cikk, emlékezés és más dokumentum alapos vizsgálatából vonja le következtetéseit, meggyõz bennünket arról, hogy miért csak ez a mára közismert kép lehet a valódi Petõfi-arcmás. Az irodalomtörténeti jelentõségû tanulmány közzététele módszertani tanulságai okán is szerencsés gondolat volt.

R. T. O.


Vékás János: Szeli István-bibliográfia.

Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1989. 107 l.

Szeli István önéletrajzi vallomásával egy idõben készült el irodalomtörténeti, kritikusi és közírói munkásságának bibliográfiája is, melynek összeállítását a nemzetiségi kultúránk és irodalmunk múltját és jelenét mindenkor szívügyének tekintõ, s olykor tétlen intézményeink feladatait is magára vállaló újságíró, Vékás János vállalta. Körültekintõ kutatásai nyomán a bibliográfia közel ezer tételében végre teljes nagyságában, s ezen belül is teljes árnyaltságában áll elõttünk Szeli István életmûve. Mi több, a bibliográfiából az is kiderül, hogy ez a hatalmas opusz a Budapest-Újvidék-Belgrád-Zágráb térségben bontakozott ki, s a majdani méltatások minden bizonnyal azt is kimutatják, mennyiben alakította e dimenzióban és múltjában egyaránt hatalmas térség, tapintható hagyományaival magát az életmûvet; azt az életmûvet, melynek gondolati határait egyrészt a távoli múltban Petrarca, Jean Jacques Rousseau, Friedrich Schiller, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Arany János és Eötvös József, másrészt az idõben közelesõ szellemi tartalmakban, Thomas Mann, Ady Endre, Babits Mihály, Ivo Andriæ és Miroslav Krleža világában kell keresni, hogy ezen belül is meghatározott helyet kapjon a jugoszláviai magyar irodalom és mûvelõdési élet megannyi alakja, eseménye, író-alkotó egyénisége. Mindebben egy klasszikus hagyományokon nyugvó szellemi nyitottságot kell látni, szellemi nyitottságot minden kulturális érték iránt, legyen az akár sok évszázadnyi távolságra, vagy napjaink érinthetõ közelségében; egy a fontos, hogy emberi méltóságunkat, mindenkor tiszta szándékainkat szolgálja. Szeli István sok évtizedes alkotói tevékenysége során nem jelentkezett közeli világunkban olyan érték, amely iránt ne lett volna nyitott, s amelyet azonmód ne épített volna be európai örökségen nyugvó gondolatvilágába. Így lett az életmû egyre gazdagabb, egyre szerteágazóbb, tartalmában pedig jellegzetesen közép-európai. Közép-európaiságának igazi bizonysága mélyen átélt humanizmusában rejlik.

Vékás János körültekintõ bibliográfiai munkájának lényegérõl mindennél egyértelmûbben tanúskodik a tény, hogy a nyomtatásban megjelent mûvek, illetve méltatások mellett az Archív felvételeket és a Nyomtatásban meg nem jelent kéziratok valamennyi fellelhetõ egységét besorolta, s ezzel ténylegesen is magát a teljességet kísértette meg. A vállalt feladat összetettségérõl a kötethez írt Elõszóban vall: „úgy éreztük, hogy a jugoszláviai magyar szellemi élet alakulásának elmélyültebb elemzéséhez nélkülözhetetlen bibliográfiák hiánya és az ilyen jellegû intézményes munka nehézsége miatt az egyéni kezdeményezés szûk korlátai között is vállalni kell a teljesség igényét..." Szárnyaszegett bibliográfiai ténykedésünk és próbálkozásaink lehangoló valóságában igazi értéket jelent Vékás János szakmailag is kifogástalan munkája. Az interjú formájában készült önéletrajzi vallomás és a bibliográfia együtt szolgálja Szeli István hatalmas életmûvének tudományos igényû áttekintését.

Mák Ferenc


Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar. Levelek egy parasztfiúhoz.

Püski Kiadó, Budapest, 1989. 240 l.

Veres Péter 1940-ben jelentette meg ezt a negyvenkét levélbõl álló gyûjteményt, a leveleket egy tehetséges parasztfiúnak címezve azzal a céllal, hogy saját tapasztalatai alapján, nevelõ szándékkal „a gondolat birodalmába kalauzolja".

A levél mûfaja mind a magyar, mind a világirodalomban nagy múltra tekint vissza. Veres Péter is úgy vélte, hogy ebben a formában tudja a leghatásosabban kifejteni a magyar parasztságot segítõ nézeteit. Megjelenése idején ez a romantikus, nemzetépítõ szándékú dokumentum más megítélés alá esett, mint az utána következõ évtizedekben, amikor egyáltalán nem is jelenhetett meg. Veres Péter tiszta szándékait, jóakaratát, a magyarság sorsáért aggódó tettrekészségét mára talán már ellenfelei sem vitatják, s e mûvet is úgy ítélik meg mint a népi mozgalom egyik pozitív programját. A szövegbõl romantikus, naiv forradalmári meggyõzõdés bontakozik ki, amelyet a parasztságból kiemelkedõ író egyszerû, közérthetõ, olvasmányos stílusban, saját megélt tapasztalatait megosztva kíván továbbadni.

Korának égetõ társadalmi gondjait veti fel a levelekben, az egyes levelek címei pontosan jelzik, mit tartott fontosnak a baloldali eszmével való megismerkedésrõl, a magyarság felismerésérõl, a parasztságról, az ipari munkásságról, az értelmiségi ifjúságról, a nemzeti középosztályról, szomszédainkról, nemzetiségeinkrõl, nyelvünkrõl, népdalainkról, irodalmunkról, a magyar képzõmûvészetrõl, az õstehetségekrõl, a magyar színjátszásról, a szerelemrõl és a házasságról, a magyar nép jellemérõl és tehetségérõl, a hatalomról, az akaratról, a cselekvésrõl, a politikusokról, a pszichológiai kérdésekrõl (ösztön és tudat, bátorság, gyávaság, a tömegek befolyásolhatósága), a nép nevelésérõl, az árulás lélektanáról, a jóhiszemû reformerekrõl, a törtetõk és a lázadók közötti különbségekrõl, a machiavellizmusról, az ellenfelekkel szembeni magatartásról („A közösség örök érdeke legyen a haladás és igazság kollektivista híveinek").

Az utolsó levél felteszi a kérdést (amely a kötetcímben kérdõjel nélkül áll): „Mit is ér hát az ember, ha magyar?", s a válasz a következõ: „Annyit, amennyit magvalósít önmagából. Annyit, amennyit becsületben, okosságban, bátorságban, emberségben adni tud a világnak." Ez a program nem lett idõszerûtlen, nem irányul senki ellen, a jószándékot nem kezdte ki az idõ, még ha az elmúlt évtizedekben a történelem és a napi politika tanulságai nem igazolták is Veres Péter reményeit, s a parasztság helyzete nem úgy változott meg, ahogyan õ képzelte. Ma minden olvasó maga döntheti el, miben igazolta vagy cáfolta az idõ az író-politikus nézeteit.

R. Takács Olga


A vers szószólói.

Válogatta, szerkesztette, bevezette Bõhm Edit. Múzsák Kiadó, Budapest, 1989. 311 l.

A versmondásra vonatkozó elgondolások, vélemények, kérdésfelvetések, szakmai elemzések szinte teljes anyagát egybegyûjti ez a kötet. A tizenkét fejezetbõl álló szöveggyûjtemény elé írott tanulmányban Bõhm Edit felveti a versmondással kapcsolatos valamennyi fontos kérdést: önálló mûvészeti ág-e? Ha igen, hol helyezkedik el? Milyen szerepe volt bizonyos korokban, mi a jövõje? Még egyértelmû neve sincs a mûfajnak: szavalás, szavalómûvészet, vers- és prózamondás? A következõ definíciót rögzíti az elõszó: „A szavalómûvészet az irodalmi mûalkotások élõszóbeli, mûvészi megjelenítése, elõadása." Nem azonos a retorikával, nem azonos a színészettel. Akik erre a feladatra vállalkoznak, magányos mûvészek maradnak. Mit kellene tanítani nekik, hogy minél közelebb kerüljenek a fontos, húsz-harmincévenként újra felvetõdõ elméleti, mûfaji kérdésekhez?

A szemelvénygyûjtemény az 1830-as években született írásokkal kezdõdik, a fogalmak keresésétõl a gyakorlati tanácsokig, a vers és az elõadói egyéniség érvényesülésének kérdéseiig öleli fel a témakört; közöl lexikoncikkeket és visszaemlékezéseket, költõk vallomásait és elõadómûvészek tapasztalatait, kritikákat és a nyelvmûveléssel kapcsolatos szakmai elemzéseket, mûvészeti vezetõk terveit, az 1960-as évek sikereirõl szóló beszámolókat. A szerzõk közül érdemes felsorolni néhányat: Hevesi Sándor, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezsõ, Ascher Oszkár, Muharay Elemér, Hont Ferenc, Szendrõ Ferenc, Illyés Gyula, Bicskei Gábor, Somlyó György, Gáti József, Deme László, Latinovits Zoltán, Palotai Erzsi, Jancsó Adrienne, Surányi Ibolya, Méliusz József, Sütõ András és még mások tollából olvashatunk errõl a határterületrõl, a mûvészet nélkülözhetetlen ágáról tanulságos véleményeket, továbbgondolásra érdemes javaslatokat, megszenvedett élménybeszámolókat, nagy sikerekrõl szóló tudósításokat.

R. T. O.


Weöres Sándor: A sebzett föld éneke.

Károlyi Amy utószavával. Budapest, Magvetõ Könyvkiadó, 1989. 100 l.

A karcsú, szép kiállítású kis kötet a költõnek az életmûkiadásban és általában még sehol meg nem jelent korai verseit, szövegeit, fordításrészleteit tartalmazza. Weöres Sándor munkássága tanulmányozóinak, olvasóinak valódi szellemi élményt nyújtanak ezek a „fonalak, amelyekbõl az élet szövõszéke szõtte meg az életmûvet" -ahogyan ezt a kötet utószavát író költõ- és élettárs, Károlyi Amy mondja. Értõn tárja fel a Weöres-versek világának „kézzelfoghatóságát, plaszticitását, groteszk fafaragását", s mutatja ki Hamvas Béla inspirációját. A hetvennél több verset és néhány prózai töredéket egy ismeretlen, eddig nem közölt, Hamvas Bélához címzett levél is kiegészíti.

R. Takács Olga


Zimonyi Zoltán: Öt közelkép.

Tanulmányok. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács Mûvelõdési Osztálya és a Magyar Írók Szövetségének Észak-Magyarországi Csoportja, Miskolc, 1989. 191 l.

A kötetrõl a szerzõ azt írja: „...kiérezhetõ talán belõle az irodalom egésze iránti elkötelezettség, s az erõfeszítés a kényes kérdések higgadt, elemzõ, elõítéletmentes megközelítésére". A tanulmányok közül a Perújrafelvétel? címû terjedelmes írás Féja Gézáról rajzol közelképet a kortársak visszaemlékezései, cikkei, levelei alapján. Az ellentmondásos, néhány negatív tulajdonságával számos ellenfelet szerzõ íróról a tények alapján mutatja ki a szerzõ, hogy igen sokszor igaztalan vádak érték, s megítélése többször is változott egy-egy kortársánál (pl. Fejtõ Ferenc esetében is). A számos dokumentum alapos elemzése után azt a következtetést vonja le Zimonyi Zoltán, hogy így árnyaltabban láthatjuk a kort, Féja pályáját, erényeit és hibáit, „tudjuk, hol tévesztett utat, tanuljunk botlásaiból, hogy felismerjük a történelemben újra meg újra felállított csapdákat, amelyeket neki nem mindig sikerült kikerülnie". A tanulmány a legtöbb új megállapítást a Bajcsy-Zsilinszkyhez fûzõdõ viszony feltárásában teszi, de fontos adalékokkal egészíti ki az Új Szellemi Frontról eddig megjelent elemzéseket is. Fontos írás az a mûelemzés, amelyet Zimonyi Zoltán Németh László Sámson címû drámájáról készített. 1945 tavaszán írta az elsõ változatot az író, 1957-ben véglegesítette. Aprólékos filológiai munkával bizonyítja azt az állítását, hogy „A Sámson-történetben Németh megtalálta sorsmetaforáját, a mítoszt toposzként használta fel", „a szörnyetegség, hõsiesség, sõt szentség között tántorgó élet jelképe volt számára". A tanulmány foglalkozik az életmû azóta is legtöbbet vitatott kérdésével, a zsidósággal kapcsolatos állásfoglalásokkal, szövegekkel is, higgadtan és tárgyilagosan, fontos tanulságokat közvetít a téma iránt érdeklõdõknek. Ugyancsak Németh László életmûvére vet egy pillantást a Németh László élete képekben címû kötetrõl szóló hosszabb recenzió. A két utolsó tanulmány irodalmi folyóiratainkról ad körképet, az egyik az irodalmi folyóiratok szerepét vizsgálja a nyolcvanas évek szellemi életében, a másik pedig a Napjaink címû miskolci (azóta megszûnt) folyóirat 1962 és 1977 közötti versrovatát értékeli. Ezek egy korszak irodalomtörténeti vizsgálatához szolgálhatnak majd jó adalékul jövendõ kutatók számára.

R. Takács Olga